Elképesztő belegondolni, hogy lassan a harmadik évfordulót ünnepeljük Svédországban, ami a maga módján alaposan felbolygatta mindkettőnk életét. Jóllehet, már kevésbé kerülnek fókuszba az itteni élmények, azért próbálok belecsempészni itt-ott némi személyes adalékot - csak a teljesség kedvéért. Mostanában többször is azon kaptam magam, hogy milyen sok mindent eltérően látok már, mennyire más ember lettem ennyi idő elteltével. Persze ehhez nem feltétlenül kell külföldre költözni, azonban a helyi környezet és mentalitás akaratlanul hatást gyakorolt ránk - ahogy teszi ezt mind a mai napig. 

＃1 Az élővilág csodálatára tanít

Bár világéletemben odavoltam az állatokért és a növényekért, ez sosem látott magasságokba emelkedett az utóbbi évek során. Az itt élők számára a természet olyan, akár a levegő: pótolhatatlan. Skandináviában ráadásul hihetetlenül sok zöld terület áll bárki rendelkezésére, amennyiben tiszteletben tartja az allemansrätten szabályait. Az elmúlt hetekben egyre több erdős területet térképeztünk fel, és a listának még közel sincs vége! Csupán a mi környékünkön kapásból tíz különböző helyre lehet kiruccanni; itt madárkilátó, ott fapallós utacska, esetleg nádas-mocsaras hely, netán sűrű fenyőerdő vár ránk... Mindig új arcát mutatja, és ez nyilvánvalóan az évszakok körforgásával egyidejűleg változik - nem is lehet igazán betelni vele!

＃2 Környezettudatos életmódra nevel

Emlékszem, amikor először jártam látogatóban a páromnál, teljesen lenyűgözött a szelektív gyűjtés rendszerének tökéletes kidolgozottsága, mivel akkoriban nálunk eléggé gyerekcipőben járt ez az egész. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy mi azelőtt is külön gyűjtöttük a papírt és az üveget, ezenfelül bizonyos időközönként a Nagypapámék komposztálójába hordtuk át a konyhai hulladékot; ennek ellenére a svédek életének szerves és fontos (!) részét képezi a szortírozás. Seperc alatt beletanultam a kiköltözés után, így valahányszor hazalátogatok, minden újrahasznosítható csomagolást ugyanúgy tisztára mosva teszek a helyére.

Emellett idekint mi Soda Stream gépet használunk, ennek következtében nem vásárolunk palackozott vizet, illetve a takarítószerekből is kizárólag öko minősítésű juthat a kosarunkba (imádom a komposztálható törlőkendőket!), valamint amennyire lehetséges, kerüljük a pálmaolajat tartalmazó termékeket. Az egyedüli bánatom, hogy nincs hagyományos értelemben vett piac, de amiből van helybéli termesztésű zöldség vagy gyümölcs, abból igyekszünk azt választani. Ó, és még valami: borzasztóan büszke vagyok a páromra, ugyanis az ő szorgalmazására a kávékapszulát is lecseréltük újratölthetőre, és jelentem, kiválóan működik! 

＃3 A kevesebb olykor több - és ez tényleg igaz! 

A lagom életvitelt olyannyira elsajátítottuk, hogy immár fogalmam sincs, hogyan lehetne másképp látni a világot. Tény, hogy én eleve ezen értékek mentén élem a mindennapjaimat mióta csak az eszemet tudom, viszont Svédországnak sikerült továbbra is ezen az úton tartania. Egyszerűen megpróbáljuk megélni a hétköznapi pillanatokat, bármilyen apróság is érjen bennünket - mindben örömünket leljük. Legyen az egy napsütéses teraszon eltöltött kávészünet, egy számunkra ismeretlen helyszín felfedezése, közös sütés-főzés, vagy épp egy csendes autókázás a kedvenc útvonalunkon. Nem vágyunk luxuscikkekre, se felesleges kacatokra - inkább gyűjtünk közösen élményeket, és vágunk neki karöltve egy nagy kalandnak!

Azt hiszem, a tavalyi roadtripes nyaralás részben azért is vált olyan emlékezetessé, mert minden pici eleme minket tükrözött, továbbá bármikor megtehettük, hogy csak úgy megállunk útközben, hisz meg kellett csodálnunk az út mellett elterülő fjordot, vagy történetesen a hegyes-völgyes szakaszon egy birkacsapat keresztezte az utunkat. Különben tervben van még jópár hasonló stílusú barangolás, ám a vírus alaposan összekuszálta a terveinket... De mint tudjuk, ami késik, nem múlik! :) 

＃4 A kávé igenis elengedhetetlen

Sokáig hadilábon álltam a kávéval - kislányként különösen taszított ez a kesernyés ital. Elképzelésem sem volt, mit esznek rajta a felnőttek, hogy ihatják ezt minden reggel? Később, már egyetemista koromban ért a felfedezés: a kávé finom is lehet! Épp csak egy kis tej és cukor kell, és rögtön az abszolút iható kategóriába esik. Ennél fogva a fél kilenckor kezdődő előadásaim előtt gyakran egy bögre tejeskávéval indítottam a napot, sőt, igazából dupláztam, mivel Apukám rendszeresen főzőtt nekem egy adagot, mielőtt elindultam volna otthonról.

Valószínűleg keveseket lep meg az az adat, miszerint Svédország listavezető a kávéfogyasztást illetően. Errefelé nem létezik meeting, baráti találkozó, vagy randevú egy csésze fekete nélkül - mi több, a svédek többsége kizárólag üresen, bármilyen édesítés nélkül issza. Ez utóbbi számomra elképzelhetetlen tej nélkül (a plusz cukorról időközben leszoktam), viszont a szokást mi is rendszeresítettük az életünkben, méghozzá egy külön rituálé keretében. Voltaképpen akármilyen sütit eszünk délután, nem maradhat el mellőle - ahogyan a reggeli kávézásnak is megvan a maga aktivizáló hatása. 

＃5 Embertársaink tisztelete nélkülözhetetlen

Egy ilyen sokszínű, változatos kultúrákat felvonultató ország számára létfontosságú az emberek iránti alázat, ami az élet minden területén megmutatkozik. Ha belépünk egy boltba, jó eséllyel szolgálhat ki bennünket fizetéskor egy bevándorló nő vagy férfi, ahogy a nyelvtanfolyamokon is többnyire a világ minden tájáról érkeznek ide a tanulni vágyó felnőttek. Sosem tudtam mit kezdeni a rengeteg gyűlölködéssel és atrocitással, ami a menekültek felé irányul - ez errefelé egyáltalán nem létező jelenség. Attól pedig tekintsünk el, hogy a média éppen milyen színben tünteti fel az ezzel kapcsolatos híreket... Mindenütt vannak veszélyes területek - igen, Budapesten is. Nyilván az ember észben tartja, és nem fog éjnek évadján egyedül hősködni.


Számtalan különböző nemzetiségű emberrel találkoztam már, amióta itt élek, és őszintén szólva, inkább előnyére változott bennem mindez. Éppen olyannak tetszik a világ, amilyen valójában: komplexnek, sokrétűnek, sajátosnak. 

Elképzelhetőnek tartom, hogy valamennyi pontot egy másik országban ugyancsak elsajátítottam volna - akár otthon maradva is -, ezzel szemben akadnak kifejezetten specifikus, csakis Skandináviára jellemző vonások köztük. Mindenesetre nem szeretnék túlzottan illúzórikus képet sem festeni Svédországról, mivelhogy külföldön továbbra sincs kolbászból a kerítés... Azonban a magunk módján továbbörökíthetjük ezeket a gondolatokat, értékeket, és a jövő nemzedékét e szellemben is taníthatjuk tovább. Úgy vélem, mindegyik olyan mély gyökeret eresztett bennem, hogy bárhol is lakjak majd a jövőben, az északi mentalitás egy része örökké bennem fog élni - legalábbis bízom benne. 

(Képek forrása: Pinterest // unsplash.com) 

Nem újkeletű elhatározás ez a részemről, azonban az apropója nem is lehetne ennél aktuálisabb, hiszen Sir David Attenborough éppen ma ünnepli 94. születésnapját. Ez a fantasztikus ember a mai napig példaképként áll előttem, és bizonyos szempontból miatta döntöttem úgy, hogy megírom ezt a bejegyzést. Ehhez viszont először repüljünk vissza egy kicsit az időben... 

▵▾▵

Mindig is elragadtatott csodálattal figyeltem a természetet, különös tekintettel az állatokra - nyilvánvalóan. Már hat évesen csigákat mentettem egy német parkolóban, mert féltettem a törékeny házikójukat, így egyesével összeszedegettem, amennyit csak bírtam, és a közeli füves részre vittem őket. Valahányszor egy barátságos kutyust pillantottam meg az utcán, rögtön a gazdijához szaladtam, és megkérdeztem, megsimogathatom-e. A legkedvesebb dán emlékeim közé tartozik, hogy egy reggel arra ébredtem, hogy három cicával aludtam egy ágyban. :) Amikor egy általános iskolai osztálykirándulás alkalmával a fővárosi Állatkertben jártunk, fejből mondtam a különféle fajokat - legtöbbször a biológia tanáromat is megelőzve. Ez főként a folyamatos enciklopédia bújásnak köszönhető, aminek gyakori lapozgatásával óriási tudásanyagra tettem szert. Emlékszem, még természetfilmes videókazettát is kaptam ajándékba, amit többször újranéztem, mert nem tudtam betelni vele. 

Szóval, amint látható, cseppet sem pillanatnyi szeszély ez, sokkal inkább egy régi szerelem újjáéledése. Mostanában mindezt természetfilmek nézésével, illetve biológiai témájú beszámolók olvasásával próbálom frissen tartani, és - talán mondanom sem kell - elmondhatatlanul élvezem, hogy ez a téma visszatért az életembe. Ezt a csokrot is azért teszem közzé, hogy mást is erre ösztökéljek, mert meggyőződésem, hogy másképp tekintünk a természetre, az élővilágra, ha tudjuk, mennyire lenyűgöző ez a háló, ami körbevesz bennünket. 

＃1 Önálló filmek

Sivatagi show (1974): Nem is kezdhetnék mással, mint ezzel a műremekkel, amit kb. milliószor láttam már, viszont biztos vagyok benne, hogy sosem fogom tudni megunni. Meglehetősen formabontó alkotás, tudniillik Afrika élővilágát a hangulatában remekül kiegészítő komolyzenei betétekkel teszi még különlegesebb élménnyé, emellett egy kicsi betekintést enged az ottani társadalomba, a busmanok életébe is. Persze, ha mindez önmagában nem lenne elég, van még egy csodás orgánumú narrátorunk, Sztankay István, aki határozottan felteszi az i-re a pontot, és utánozhatatlan atmoszférát kölcsönöz az egész filmnek. Ó, és az eredeti címe annyira kifejező: Animals Are Beautiful People. 

Vándormadarak (2001): Őszintén szólva előbb ismertem meg a zenéjét, és csak utána láttam a teljes filmet, ám az alkotókat már jól ismertem a Mikrokozmoszból. Tulajdonképpen egy picit kilóg a többi közül, mivel nem hagyományos értelemben vett természetfilm; alig hangzik el benne bármilyen ismertető szöveg, sokkal inkább a madarak viszontagságokkal teli útjára, az évszakok fordulópontjaira koncentrál. A mesélőről még ejtenem kell néhány szót, ugyanis az általam is nagyra becsült Kovács Nórát kérték fel a magyar változat elkészítésére, aki maximálisan helyt állt. Ugyanakkor a kezdő kép annyira belém égett, hogy bármikor fel tudnám idézni: egy idős néni megy ki a vadludak elé, mert tudja, hogy minden évben ugyanazon a napon térnek vissza hozzá. Szívet melengető jelenet... és igazából már csak ezért, illetve a fülbemászó dallamaiért érdemes egyszer végigülni. Mindenképp megéri! 

Born in China (2016): Jóllehet ez egy viszonylag friss felfedezésem, de annál elbűvölőbb esti mozinak bizonyult; különösen, amikor megjelentek a színen a kedvenc, abszolút kedvenc nagymacskáim: a hópárducok. Véleményem szerint a leggyönyörűbb ragadozók ők, akik a Himalája sziklás csúcsain élnek, és halandó ember csak ritkán találkozhat velük személyesen. Szellemmacskának is nevezik, mivel épphogy megjelennek, majd el is tűnnek, mintha ködbe vesznének. Rajtuk kívül feltűnik egy pandacsalád, mókás aranymajmok sokasága, és a távol-keleti művészetben kiemelkedő jelentőséggel bíró darvak csapata is. A narrátorunk ezúttal Makranczi Zalán, aki tökéletes választás - zengő, mély hangja szépen lekerekíti az adott jeleneteket. A timelapse felvételekről pedig csak annyit írnék: elképesztően sokszínű vidék ez! 

További ötletek ebben a posztban is megtalálhatók: ◃ ITT ▹

＃2 Sorozatok

Our Planet (2019): Voltaképpen, ha nincs ez a sorozat, akkor nem érzek ellenállhatatlan vágyat arra, hogy még inkább beleássam magam Attenborough munkásságába... A lélegzetelállító, ámulatba ejtő felvételek gyakran megrendítő adatokkal párosulnak, ennek ellenére az idős zoológus mondandójában valahogy mégis a remény és a tenni akarás kerekedik felül. Kifejezetten értékeltem, hogy nem csak az ismert fajokra fókuszáltak, hanem elsősorban a különleges egyedek kaptak kiemelt figyelmet, akiknek jóformán még a létezéséről sem tudtam! Imádtam a hangyaboglárkás epizódot - amit nem mellesleg kis hazánkban forgattak -, de csordultig telt a szívem az anyabálnával és a borjával is... Nem is tudnám mindet felsorolni, egyformán elvarázsolt valamennyi. A kulisszák mögötti werkfilmből az is kiderült, milyen nagy körültekintéssel, profizmussal készült el mind a nyolc rész - mennyi megpróbáltatás, várakozás és boldogságos pillanat gazdagította a készítőket az eltelt 4 év során. Ha csupán egy film erejéig fizettek elő a Netflixre, akkor ez legyen az! 

Bolygónk, a Föld (2006): Bár még nem értem a végére, egyértelműen kijelenthetem, hogy ennek is abszolút itt van a helye. Szintén Attenborough közreműködésével valósították meg, és hát... egyelőre teljes a szerelem. Igaz, ezt most magyarul nézzük (Végvári Tamással, aki szokás szerint ragyogó), ám a képsorokból és a szövegekből ítélve ez a grandiózus munka a BBC egyik szerelemgyermeke. Alig várom, hogy esténként a tévé elé kucorodhassak, és ismét együtt kalandozhassak a kamerával! Akadtak ugyan ismerős részek az Our Planetból, ennek ellenére több az új információ; ezenfelül kiegészült még egy rendkívül érdekes földrajzi vonulattal, melyben szót ejtenek a gleccserek, a vulkánok, de még a barlangi tavak kialakulásáról is. Ezúton is köszönöm az ajánlást, PuPi, szuper program! :* 

＃3 Minisorozatok

Vad India (2012): Amikor néztük, akkor már tudtuk, hogy a párom Indiába fog utazni egy külföldi ösztöndíj kapcsán. Ebből kifolyólag úgy véltem, jó lenne kicsit megismerkedni az országgal, és ez pont megfelelő felütésnek tűnt. Bevallom, nem is sejtettem, mennyire gazdag India élővilága! Ez a sorozat ugyan csak egy kicsiny szeletét mutatja be, de úgy hiszem, a legfontosabb egyedekről kapunk egy kisebb merítést. Szersén Gyula csodás elbeszélésével lesz igazán teljes az összkép, amit a mesebeli vágóképek, izgalmas elbeszélések, és a lenyűgöző részletek egészítenek ki. Minden epizódban más állat kapja a hangsúlyt: az elsőben az elefántok, a másodikban a tigrisek, míg a harmadikban az indiai oroszlán. Kitűnő kedvcsináló is egyben, nekem mindenesetre nagyon meghozta a kedvem egy indiai kiruccanáshoz! 

Fenn a csodás Északon (2011): A Skandinávia iránti rajongásom a természetre is éppúgy kiterjed, épp ezért amikor elcsíptük a National Geographicon az első részt, szinte megkövülten figyeltem. Még nem találkoztam ezidáig hasonló szériával, ahol kifejezetten a Skandináv-félsziget élővilága szerepelne, ráadásul ennyi különböző állat szerepeltetésével! Engem főleg az Izlandon forgatott képsorok bűvöltek el:  méghozzá a lundák miatt. Ezek a fekete-fehér madárkák régóta osztatlan figyelmemet élvezik, és hatalmas vágyam teljesülne, ha egyszer magam is láthatnám őket élőben. Bakancslistás álom, ha úgy tetszik. :) Hozzá Kőszegi Ákos briliáns narrációja csak a hab a tortán... Egyszerre drámai, akciódús és érzékeny: az élet körforgása elevenedett meg a képernyőn a maga teljes valóságában. 

＃4 Könyvek

Az általam is olvasott szerzők közül jó szívvel tudom ajánlani:

És, azt gondolom, nélkülük én sem lennék ugyanaz az ember... Mert számomra ők az igazi hősök! ♡

(Képek forrása: Pinterest // Google)

Ahogy a poszt címe is mutatja: a tavasz második hónapja nem kifejezetten az izgalmakról szólt. Ez persze cseppet sem meglepő, mivel viszonylag ritkán hagytuk el a lakást, illetve az utóbbi hetekben az időjárás is kellően változékony arcát mutatta. Hol az eső esett, hol egy kis hószállingózásra ébredtünk (bizony! én magam is alig hittem a szememnek), viszont még így is akadtak kifejezetten szép, felhőtlenül napos délutánok, amikor többnyire a környéken mászkáltunk, én pedig kedvemre fotózhattam a napról napra virágba boruló fákat és bokrokat. :) 

Könyvek és olvasás 

Bármennyire is próbáltam ellenállni a hihetetlen akcióknak, két könyv erejéig mégiscsak sikerült elcsábulnom. A Könyvmolyképző Kiadótól aránylag keveset vásárolok már, főleg Sarah Addison Allen köteteit kísérem figyelemmel, azonban az online raktárvásáruk engem sem hagyott hidegen. Beszereztem egy korábbi kedvencemet, a Wesley, kedvesemet, amit anno a könyvtárból kölcsönöztem ki, ugyanakkor kacérkodtam már a saját példány gondolatával, és kávéáron (by PuPilla) vétek lett volna kihagyni. Emellé egy eddig olvasatlan, viszont elég érdekesnek tűnő, ráadásul Andalúziában játszódó regényt választottam, - hasonlóan kedvező áron - szóval úgy érzem, ez egyáltalán nem nevezhető féktelen ámokfutásnak. Sajnos jelenleg az otthoni komódomon pihen mindkettő, de már alig várom, hogy végre kibonthassam őket, és belepecsételhessek a szupercuki ex libris stemplimmel! 

Az elmúlt hetekben a ráérős olvasások híve lettem, és bevallom: nem is minden este esik olyan jól a kezembe venni valamit. Épp ezért nem iparkodtam semmivel; kényelmesen, olykor napokon keresztül merültem el egy-egy kötetben. Összesen három olvasmányról tudok beszámolni, melyek között ismét lapul egy VCS-re beválogatott jelentkező - ezzel együtt 8/12 könyv pipa! :) 

Április első hetében visszatértem Tibetbe, hogy újra DLM, azaz a Dalai Láma macskájának nyomába eredhessek, és kiderítsem, miben is rejlik az igazi boldogság. Ha lehetséges, még inkább elvarázsolt ez a rész, hiszen a már ismert arcok között forgolódtam, ráadásul jóval többet kaptam a kis könyves kávézó életéből is, ami rendre megmelengette a szívemet. A dorombolás művészete hasonlóan kellemes, komfortos érzéseket ébresztett bennem, akárcsak az elődje - tökéletes hónapindító volt! Ezután a tavaly megismert brit szerzőhöz, Veronica Henryhez nyúltam, és folyamatosan csorgattam a nyálam a finomabbnál finomabb lekvárokra, kencékre, amiket a Családi receptben főzött meg a főszereplő édesanya, Laura. Ez egy hasonlóan könnyed, két síkon futó romantikus történet, melynek középpontjában a gasztronómia szeretete áll. Laura a jelenben, míg nagymamája, az általa csak Kangának nevezett Jilly, a II. világháború kereszttüzében próbál meg helyt állni, és boldogulni a rá kirótt feladatokkal. A téma komolysága ellenére nem a veszteségekre, sokkal inkább az újrakezdésre került a hangsúly, ami kimondottan pozitív csalódásként ért. Biztosan fogok még az írónőtől olvasni, mert szerethető karakterekkel teli, jó stílusban megírt, gördülékeny történeteket kapok tőle. 

Végezetül egy jóval szomorúbb és édesbús skandináv életúttal zártam a hónapot, Az elveszett nevek füzetével. Itt egy haldokló, idős asszony avatott be az emlékeibe, melyeket gyakorta szőtt át a fájdalom és a megpróbáltatás. Ehhez képest a vége különösen szívszorítóra és meghatóra sikeredett - nem sok hiányzott hozzá, hogy kicsorduljon néhány könnycsepp... Sofia Lundberg hasonlóan jó tollú alkotónak bizonyult; érzékletes leírásain, szépen szerkesztett mondatain egyszerre merengtem el és csodálkoztam rá az élet váratlan fordulataira. 

Filmek és sorozatok

Réges-régi elmaradásomat pótoltam az áprilisban megejtett Peter Ustinov-játszotta Poirot filmek megtekintésével. Hiába szerettem volna elismerően nyilatkozni róluk, a valóságban ez csupán az utolsó néhány adaptációra korlátozódik. Az első részek számomra túlzottan színpadiasra, teátrálisra sikerültek, míg a modernebb feldolgozásokban a már jóval kiegyensúlyozottabb cselekményhez egészen kedvelhető színészi játék is párosult - leszámítva a teljesen ügyefogyott Hastings kapitányt, aki köszönőviszonyban sincs az általam nagyra becsült Hugh Fraserrel.  Ez a maraton különben egy rendhagyó bejegyzés írására is inspirált, ahol összegeztem a különféle alakításokat, és megvallottam, számomra ki az abszolút befutó, ha a belga magánnyomozóról beszélünk. 

Emellett sorra kerítettük még a Mackótestvért, ami a gyerekkoromból kimaradt, ám egy egészen kedves, kissé szomorkás animációs filmnek tetszett mindkettőnk számára, illetve az új Star Wars filmet is, ami azonban borzasztó csalódás. A történet említésre sem méltó, egy hatalmas katyvasz - az egészről lerí, hogy csupán a bevétel miatt készült el. Sajnos az utolsó két rész egyáltalán nem sikerült emlékezetesre, az új részek közül továbbra is Az ébredő Erő tetszett a legjobban. Ellenben imádtam az Our Planet eddig nem látott epizódjait - mindegyik maga a csoda, de komolyan! Nézzétek meg, ha eddig nem tettétek volna; engem minden egyes képkockája teljes mértékben magával ragadott. Továbbá a Miracle Workers második évadát kell feltétlenül kiemelnem: totálisan elborult, mégis maximálisan szerethető komédia, szuperebbnél szuperebb alakításokkal! 

Programok

Az első húsvét, amit csupán kettesben töltöttünk. Az első húsvét, amikor nem locsolt meg senki a családtagjaim közül. Az első húsvét, amire én sütöttem a kalácsot, és a párom családjánál szokásos zsúrkenyeret. Az első húsvét, amikor minden úgy készült el, ahogy megálmodtam - beleértve a terítést, a tálalást, és az ízek harmóniáját is. 

Felemás ünneplés volt ez, mi tagadás...
Csakhogy amióta saját háztartást vezetek, nagyon szerettem volna egyszer az elejétől fogva egyedül megszervezni egy ünnepi vacsorát. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy látástól vakulásig a konyhában robotolok - erről szó sincs. Csupán a hagyományokat éltetve, - kevés új dologgal fűszerezve - igazán magamat adhattam, és olyan ételeket is kitálalhattam, amiket otthon nem kifejezetten szokás. Így került az asztalunkra az általam imádott bécsi krumplisalátám (az az ecetes, sűrű mártásban tálalt finomság, vékonyra szelt lilahagymával, melyet a jól ismert Schnietzel mellé tálalnak), a svédek hagyományos heringe, amit többféle ízesítésben is lehet kapni a boltokban, füstölt lazac szeletek, kaszinótojás, és persze a szokásos hónapos retek - újhagyma - főtt tojás triumvirátus. Apropó: a tejszínes kalács receptjét imába is foglalhatnám, ugyanis ennél jobbat életemben nem ettem! Eszméletlen foszlós és könnyed a belseje, a tejszínnek köszönhetően pedig több napig frissnek érződik - nem mellesleg lekvárral különösen finom. ;)

Bármilyen meglepőnek hangzik tehát, a körülmények ellenére csodálatos húsvétunk volt; szuper esti filmnézésekkel, finom falatokkal, és még csokinyuszit is kaptam a nárciszhagymák mellé! :) 

▿▵▿

Ami a többi dolgot illeti, javarészt új receptekkel kísérleteztem, leginkább Limara blogjából inspirálódva, illetve a heti menü közös kiötlése is szuper keretet ad a heteinknek. Mivel minden nap közösen ebédelünk, szeretek aznapra friss ételt főzni, ebből kifolyólag rendszeresen bújom a netet, és jegyzetelek, ha izgalmasnak ígérkező receptre bukkanok. A tejszínes kalács mellett határozottan említésre méltó még a kovászos pizza, amit a felfedezése óta már többször is elkészítettem, és hát a végeredmény mindig önmagáért beszél. Mondhatni, pizza függők lettünk! :) A vásárlásokon kívül zömében kirándulni vagy sétálni mozdultunk csak ki; a hónap elején Hammarskogenben barangoltunk - ez Uppsala egyik természetvédelmi területét jelenti, vagy a környékbeli erdőkben sétáltunk, és barkát gyűjtöttünk a húsvéti asztalra. 

Szóval nagyjából így telnek a napjaink, de bízom benne, hogy a jó idő tartósságával kicsit többet ruccanunk majd ki, és megejthetjük az idei első piknikezést is! :)