Bűnös élvezetek - ezt választottuk októberi témának. Igazából ez nálam inkább filmes/sorozatos fronton erősebb, könyvekben kevésbé. Bolondulok ugyanis a gimikben, egyetemeken játszódó tinglitangli filmekért, mint pl. a Bajos csajok, St. Trinian's, vagy a Doktor Szöszi, de bármikor le lehet kenyerezni a romantikus-táncos filmekkel is - ez az egyik gyengém, főleg, ha balettoznak is benne. Ciki vagy sem, vállalom, és igen, vannak olyan napok, amikor jólesik ilyen típusú filmeket nézni. 

Na de nézzük, mi a helyzet a könyvek terén! Hamar rá kellett jönnöm, hogy én nem vagyok az a fajta olvasó, aki dugdossa vagy újságpapírba csomagolja az elrejteni való könyvet, amit éppen búj. Valószínűleg ez abból is adódhat, hogy úgy igazán ciki olvasmányt sosem választottam, ráadásul a Kindle ebben is remek társ: rajtam kívül senki sem tudja, hogy mit olvasok, hacsak nem a szövegből következteti ki egy kíváncsi illető. Bevallom, én vetemedtem már ilyesmire, de kizárólag a molyos észlelések miatt - egy időben afféle "kincskeresésnek" fogtam fel a dolgot, és időnként még az sem tartott vissza, hogy diszkréten belekukucskáljak a szövegbe. :)

Aki elsőként eszembe jutott, az nem más, mint a népszerű amerikai bestseller szerzőnő, Debbie Macomber. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi lehet a sikere titka, de azt tudom, ha valami igazán könnyed, jó értelemben véve kiszámítható történetre vágyom, akkor hozzá bátran fordulhatok. Én anno A fagyöngy alatt c. opusszal kezdtem, ami, hát, nem hagyott bennem valami mély nyomokat, ennek ellenére ötödik éve a téli listám egyik fix pontja egy újabb Debbie-kötet. Tudom, hogy faék egyszerűségűek a sztorik, meg azt is, hogy a szereplők bemutatása után kb. öt másodperc alatt borítékolom a végét, cserébe viszont egy rövid, kedves, és többnyire kellemes karácsonyi hangulattal megszórt lektűrt kapok. És néha ez pont elég.

Hazai vizekre evezve, Papp Diána könyvei is hasonló funkciót töltenek be. Nagyjából ugyanazokkal a jelzőkkel illethetném, mint az előbb említett szerzőt, de ez cseppet sem jelent rosszat. Nekem is volt olyan korszakom, amikor ezek a történetek nyújtottak kikapcsolódást egy-egy húzósabb egyetemi vizsga között. Persze egyikre sem emlékszem már, mind a feledés homályába veszett, de a hosszú hazautakra tökéletes felüdülést nyújtottak. 

Azt hiszem, Rowling néni óta nem igazán létezik olyan hazai ifjúsági szerző, aki képes lett volna tinilányok ezreit a könyvesboltba csábítani. Leiner Laurának mégis sikerült. Pedig a főhősei, ha egészen őszinték akarunk lenni, tulajdonképpen egymás tökéletes másai - egy-két apróságtól eltekintve. Mindegyik könyvében megtaláljuk a szereplők között a könyvmoly Renit, a titokzatos Cortezt, a törtető Kingát vagy az álmodozó, kissé butácska Virágot. Zavart ez egy percig is? Nem! Untam-e valaha, hogy egy átlagos gimis tinilány naplóját olvasom? Soha! És talán ez benne a kulcs: hogy valahol mindenki együtt tud érezni Renivel, aki titkon a suli első számú szívtiprójába szerelmes, miközben próbál lépést tartani a gimi kihívásaival. Az SzJG utáni köteteit ugyan nem, de a teljes Bexi-és Iskolák Versenye sorozatot lenyomtam, mert még mindig találok benne élvezetet. Még így a harmincadik évem küszöbén is. Szórakoztat, kikapcsol, megnevettet, és tűkön ülve várom a következő sorozatrészt. És nem, nem érzem emiatt kevesebbnek magam, mert úgy gondolom, hogy igen nagy elismerés illeti azt, aki egy egész generációval szerettette meg (újra) az olvasást. 

Üstökösként robbantak be a könyvpiacra, és a mai napig óriási olvasótáboruk van. Sokan úgy vélik, hogy a legtöbb eléggé egysíkú, és nehéz újat mondani ennyi megjelent cím után - van is benne némi igazság -, azonban ha az ember megtalálja azokat a szerzőket, akik a megszokott színvonalon szállítják az izgalmakat, minden más aggály eltörpül. Én legalábbis bármire rárepülök, ha Camilla Läckberg neve felbukkan, mivel ő az egyik kedvencem ebben a zsánerben, de ugyanígy említhetném a Millenium, vagy a Fredrika Bergman sorozatokat is. Az előbbinél már csak az utolsó rész várat magára, amit egy ideje tolgatok magam előtt, de elhatároztam, hogy jövőre pontot teszek az ügy végére. Na meg furdal is a kíváncsiság, hogy hogyan végződik Lisbeth Salander története. Az utóbbinál egyelőre két kötetnél járok, de Kristina Ohlsson ígéretesnek tűnik, és mivel Fjällbackába már nemigen fogok visszatérni, sajnos, kénytelen leszek valaki mással pótolni a hiányt. 

Nálam eléggé tarolt anno a Párválasztó trilógia, aminek az első három kötetét egy hétvége leforgása alatt végeztem ki, és amit igencsak fontolgattam, hogy saját példányként is beszerezzek. Végül nem került rá sor, mert rájöttem, hogy annyira nem egy nagy eresztés, de az egyetemi ingázások között jólesett elmenekülni Illéába, és végigkövetni America és Maxon románcát. Hasonlóan izgalmas választás volt a Legenda, és a Pippa Kenn, de még a Vámpírnaplókat is szívesen bújtam az érettségire készülve, annak ellenére, hogy a megfilmesítését nem követtem figyelemmel. Mondanom sem kell, mindhárom a Könyvmolyképző Vörös Pöttyös szekcióját erősíti - innen előszeretettel válogattam, ám az utóbbi időben csak A fiúknak, akiket valaha szerettem váltott ki belőlem akkora lelkesedést, hogy egyhuzamban ledaráljam mindhárom részét. 

Dóri · Ildikó · Kata · Readinspo ⋮ Utóvéd: Heloise

Közhelyes ugyan, mégsem tudom másképp indítani a posztot: mégis hova tűnt a szeptember ilyen gyorsan? Gyakorlatilag kettőt pislogtam, és már vége is lett. Volt néhány szép, napos délutánunk, de javarészt inkább az eső dominált. Mindenesetre végtelen boldogsággal tölt el a sárguló falevelek, az almás sütik és a kuckós, olvasós hétvégék egyvelege - ezt az időszakot nagyon-nagyon szeretem. És a java még csak most jön! 

Bár Könyvhéten nem jártam (sajnos), ennek ellenére nem maradtam könyves zsákmány nélkül: ezúttal egy svéd mesekönyv került a birtokomba - méghozzá teljesen ingyen! Amikor Upplands Väsbyben jártunk cipőt venni, az emeleten egy számomra új könyves részleget találtam, ahol csupa kiszuperált kötet sorakozott a polcon. Átböngésztem a regényeket, ahol megtaláltam a Jéghercegnőt, sőt, még egy Backmant is, a választásom mégis a Var är Bennys uglor? (= Hol vannak Benny baglyai?)-ra esett, ami a fülszövege alapján egy rövidke téli bújócskáról szól. Engem elsősorban az illusztrációi, na meg a baglyok fogtak meg, ráadásul ez egy viszonylag friss, 2020-ban kiadásra került mese. Télen egész biztosan sorra fogom keríteni! :) 

Kereken három könyvet tudok felmutatni a hónapra, ráadásul egy közülük már az őszi listám egyik tervezett olvasmánya volt. 

Laura Madeleine gasztroregényeibe tavaly "kóstoltam bele", amikor a századfordulós párizsi cukrászda világába merültem bele, de a mostani kötete, az Egy francia titok íze még messzebbre kalauzolt el: egészen a francia-spanyol határhoz, egy kis falucskába, Cerbère-be. Az eleje kicsit nehézkesen és komótosan indult, ám a közepétől annyira felgyorsultak az események, hogy alig bírtam lépést tartani a kíváncsiságommal! Teljesen lenyűgözött a katalán ételek kavalkádja, ahogy a párhuzamosan futó nyomozás is: ez a szerző által kedvelt írói fogás lehet, mivel az első regényében is két szálon mozgatta a cselekményt. Az igényes női lektűr szeretőinek mindenképp ajánlom! Ezután visszatértem az angol nyárba, és együtt göngyölítettem fel a szálakat Agatha Christie nyomozóival a Szentivánéji krimikben. Nem minden novellát élveztem egyformán, ez igaz, mégsem tudom ezt hibának felróni, mivel egy gyűjteményes kötetben nehéz mindenki ízlésének megfelelni. Itt egy Parker Pyne-féle eset lett az egyik kedvencem, ami nem csak elrepített Görögországba, de teljesen át is vert: egyáltalán nem számítottam a végkifejletre! Nagyon kis csavaros bűntény; egy igazi agyafúrt rablásról van szó. Hercule persze most sem okozott csalódást: a kedvenc bajszos belgám és a mókás Hastings kapitány duóján mindig mosolyognom kell - annyira imádni való páros ők ketten! :) 

Végül Lucy Strange legújabb lányregényével, A kastély szellemével tetőztem be a szeptembert, ami abszolút tökéletes választásnak bizonyult! Az írónő hihetetlenül jó mesélő: Aggie története az első pillanattól fogva magával ragadott, és egészen a végéig fenntartotta az érdeklődésem. Bevallom, a nagy csattanót előre kitaláltam, de ez semmit sem von le a regény élvezhetőségéből. Strange kisasszony ugyanis olyan érzékletesen és élethűen festette le előttem Gosswater Hallt, hogy egy pillanatra sem estem ki a gótikus, rejtélyekkel teli elbeszélésből. Aggie igazán szerethető karakter, akinek az olvasó végig drukkol és szorít, és szerencsére minden úgy is rendeződött el, ahogy titkon reméltem. Izgalmas, sodró lendületű, különleges atmoszférájú történet - egy esős, őszi délutánra keresve sem lehet találni hangulatosabb olvasmányt! 

Túl sok újdonsággal nem szolgálhatok: a szokásos Korona, és Mi kis falunk mellett befejeztük a Miracle Workers harmadik évadát is. Akadt benne egy-két gyengébb poén, viszont magán a sztorin, az oregoni vándorláson, remekül szórakoztam. Daniel Radcliffe igazán kitett magáért - a kocsmai táncos jelenete nem volt semmi! Nagyon ötletes, hogy minden szezonban egy másik korban járunk, de nálam eddig határozottan a második, azaz a középkori szál viszi a pálmát. 

Emellett délutánonként Poirot-t szoktam nézni, ami számomra különösen jól passzol az őszhöz, illetve esténként a Váratlan utazásra kaptunk rá újabban. Én csupán egy-két elcsípett részletet láttam eddig, na meg Hetty néni és Schubert Éva kettősére nehéz nem felkapni a fejem. Hozzátenném, a magyar szinkron tele van jobbnál jobb hangokkal: Szersén Gyula, Menszátor Magdolna, Tóth Enikő - hogy csak a főbb szerepeket említsem. Olyan békebeli és kedves hangulatot áraszt valamennyi epizód, hogy sokszor azon kapom magam, milyen szívesen belebújnék egy-egy rész erejéig, annyira hívogató Avonlea falucskája. :)

Rögtön az első szeptemberi hétvégén elautóztunk Västerås-ba, méghozzá a Vallby skanzenbe, ami határozottan az egyik kedvenc helyemmé nőtte ki magát az elmúlt másfél év során. Nem tudnám pontosan megmondani, miben rejlik a vonzereje, de nálam az is épp elég, hogy régi házak között sétálgathatok, miközben libák gágognak, és pipik kapirgálnak szabadon. Ezt megfejelve fokoztuk az élményt, és pár napra rá egy korábban kinézett frilufstmuseumban barangoltunk Södertälje-ben. Felépítésében eléggé hasonló Vallbyhoz: ugyanúgy háztáji állatokkal találkoztunk, ezen felül még egy régi szélmalom is megtekinthető - ez utóbbi viszont éppen felújítás alatt állt, úgyhogy csak messziről néztük meg. Engem mindig lenyűgöznek az ehhez hasonló kis szabadtéri múzeumok, mert egy kicsit úgy érzem, a múlt egy szelete elvenedik meg előttem. 

Uppsalában is jártunk kétszer: először a botanikus kertben, másodszorra az imádott Gamla Uppsalában töltöttünk el egy gyönyörű, napos délutánt. A hónap legnagyobb élménye azonban kétségkívül Hjorthagenhez fűződik, ami egy Marifredben található természetvédelmi terület - egyben egy csodás szarvasrezervátum is. Erre a parkra egy Instagram posztban figyeltem fel, és sietve el is mentettem a térképen, hogy egy szép őszi hétvégén felfedezzük magunknak. A kastélytól nem messze, egy zárt területen bóklásztunk, ahol nagyjából húsz perc séta után rögtön két dámvadra bukkantunk, amit később egy egész csapat követett. Én elképesztő boldog voltam, hogy így, szabadon találkozhattam ezekkel a csodás, pettyes hátú szépségekkel - mesébe illő szombati nap volt! ♡