A történetünk valamikor a 2000-es évek elején, Isaac Bashevis Singer Félelmetes fogadójával kezdődött, és az elmúlt évek alatt lassacskán egy máig tartó, hűséges kapcsolattá nőtte ki magát. Még a nagyszüleimtől kaptam meg ajándékba kislánykoromban, amit roppant nagy élvezettel forgattam. Később tudatosan, saját megfontolásból kezdtem gyűjtögetni a kiadványait, és elképesztően hálás vagyok, hiszen az etológiai témájú gyűjteményem jelentős részét is nekik köszönhetem. Innen talán már nem is olyan nehéz rájönni, hogy kiről beszélek: bizony, a Park Kiadóról! 

▿▾▿

Az időközben a Libri szárnya alá került kiadó jóformán a kezdetektől részt vett az olvasóvá nevelésemben. Nem csak az előbb említett kötettel, hanem a könyvtárból előszeretettel kikölcsönzött Szemtanú sorozattal, amihez gyakran fordultam, ha egy szorgalmi feladatomhoz kerestem plusz anyagot. Igen, akkoriban az internet egyáltalán nem hódított ekkora teret magának; helyette enciklopédiákból és különféle tudományos szakkönyvekből bogarásztam ki az engem érdeklő információkat. És bármennyire is időigényes volt ez a módszer, nagyon örülök, hogy még ebben a korban élhettem! Megvolt a maga bája a keresgetésnek, a kutakodásnak, a végén pedig mindig hatalmas boldogsággal töltött el a heuréka érzése.

Később, tinédzser koromban, picit eltávolodtam ettől a vonaltól, és fejest ugrottam a vámpíros-vöröspöttyös-romantikus tengerbe, ahol ugyan egy darabig jól éreztem magam, de valahogy éreztem, hogy nem egészen az én világom. Jó pár évvel ezután, egy könyvtáras nézelődés alkalmával találtam rá Katarina Mazettire, aki olyan nagy hatással volt rám, hogy az összes magyarul megjelent kötetét beszereztem. Sőt, ismerősöknek is hatalmas lelkesedéssel ajánlgattam, és legnagyobb meglepetésemre egyöntetű rajongást váltott ki szinte mindenkiből. Ugyancsak a könyvtárnak köszönhetem Nicolas Barreau-t, akinek első, magyarul megjelent regénye, A nő mosolya jelentette az ugródeszkát. Tudom, meglehetősen megosztó szerző, vagy szeretik vagy utálják, de engem már a borítóval kilóra megvett, hát még a Párizsban barangolós, idilli történeteivel! Antoine Laurain szintén ezt a könnyed stílust képviseli, ráadásul a fordítója egyben az én volt egyetemi tanárnőm, ami miatt pláne különleges helyet foglal el a könyvespolcomon. A kedvenc német erdészem, Peter Wohlleben műveit is a kiadó gondozza, nem beszélve David Attenborough csodaszép, új köntösben kiadott gyűjtőexpedíciós beszámolóiról, amiket nem csak olvasni öröm, de kézbe venni is élmény. 

Jelenleg nem kevesebb, mint 29 példány sorakozik a polcomon Parkéktól, de sokat elárul az a tény, hogy a kívánságlistámon is kapásból négy különböző cím szerepel tőlük. 

Hát végre megérkezett, újra itt az ősz! Kislánykoromban nem voltam annyira oda ezért az évszakért, de most, felnőtt fejjel, valami átkattant bennem, és teljesen a szerelmesévé váltam. Elsősorban az októbernek, merthogy vitán felül az a legszínesebb hónap, de azért a szeptember sem rossz - főleg itt, Svédországban. Már kezdenek színesedni a fák, a levegő is egyre csípősebb, és esténként jólesik magamra kanyarítani a meleg pulcsit vagy a pihe-puha takarót. :)

Hűen a tudatos énemhez, ezúttal nem vándorolt hozzám semmi. Még mindig ott figyelnek a polcon az előző években gyűjtögetett/kapott/vásárolt kötetek, úgyhogy most erőteljes magánkönyvtárfogyasztáson vagyok, és igyekszem apasztani a kupacot. Az év végéig szeretnék legalább öt könyvet kiolvasni, de ha ennél is többet sikerül, az egyenesen szuper!

Az a helyzet, hogy egyre inkább híve vagyok a lassú olvasásnak, különösen, ha olyan szerzőről van szó, mint Sir David Attenborough. Egyszerűen nem akartam vele sietni, sokkal jobban esett kisebb-nagyobb részletekben, de teljes szívvel belemerülni a kalandokba. Így, hogy szinte az egész hónapomat kitöltötte, imádtam vele együtt felfedezni Madagaszkárt, Ausztráliát és a Csendes-óceáni térséget, tobzódni a flóra és a fauna gazdagságában, és megismerni a bennszülött kultúrák különleges szokásait, hagyományait. Szerintem ezen a könyvön bűn csak úgy átszaladni - ehhez tényleg, igazán le kell lassulni, magunkba szívni azt a sok-sok tudást, életbölcsességet, amit a lapjai rejtenek. Persze, hogy rajongtam érte, ahogy az első részéért is, és rögtön a kedvencek közé is tettem mindkettőt, amit aránylag kevés olvasmány érdemel ki tőlem. Ma reggel ráadásul azt a hírt csíptem el a kiadó FB oldalán, hogy november végén érkezik a dokumentumfilmmel azonos című, Egy élet a bolygónkon kötet - nálam egyértelműen must have kategória! 

Láthatóan beindult az őszi filmdömping, már ami a Netflix kínálatát illeti. Én is sorra kerítettem, nem kevesebb, mint öt (!) saját készítésű alkotást tőlük, melyek közül a Más Ritmusra, illetve az Eurovíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története okozta a legnagyobb meglepetést. Előbbi egy tipikus tinifilm, de én ezeket - ciki vagy sem - a mai napig imádom. :) Bár a főszereplő Sabrina Carpenter egy ideje elég híresnek számít ifjúsági berkekben, én ezidáig nem találkoztam vele. Viszont meglepően jó hangja van, arról nem is beszélve, hogy milyen isteni táncjelenetek tarkítják a filmet! A partnere A fiúnak, akiket valaha szerettem adaptáció 2. részéből ismert Jordan Fisher, aki, hát, erősen emelte a jelenetek fényét... Az utóbbi pedig egy vicces kis paródia az énekes versenyről, ami romantikus, zenés, és skandináv is, hiszen Izlandon játszódik a film egy része. Nem tagadom, nekem ez volt a hívószó, mindamellett, hogy Rachel McAdamst is tehetséges színésznőnek tartom. Olyan kis feelgood, kedves film, ami pusztán szórakoztatni akar, de azt legalább jól csinálja! Ó, és mint utóbb kiderítettem, egy svéd énekesnő, Molly Sandén kölcsönözte a hangját Rachelnek. :) 

Tovább evezve az Agatha Christie ihlette minisorozatok tengerében, szeptemberben a Tíz kicsi katonát néztük meg. A BBC most sem hazudtolta meg magát: remekebbnél remekebb alakítások, nyomasztó, sejtelmes hangulat és borzongató környezet jellemezte mindhárom epizódot. Ráadásul se én, se a párom nem olvastuk a szóban forgó regényt, így mindkettőnket a meglepetés erejével értek az események. A vége egyenesen brutális és sokkoló - Agatha néni nem cicózott, az biztos! 

A hónap abszolút kedvence viszont kétség kívül a Planet Earth második évada, amit konkrétan kötelezővé tennék mindenkinek! Jó, ilyenkor számomra teljesen megszűnik a külvilág, de Attenborough bácsi filmjeiről kizárólag szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. Nem csak a képsorok lenyűgözőek és bámulatosak, de amikor két ilyen koponya, mint Ő és Hans Zimmer találkozik, abból csakis valami minőségi és csodálatos kerekedhet ki. Mindenkit elvarázsol - kortól és nemtől függetlenül -, mert van benne valami plusz, valami megmagyarázhatatlanul magával ragadó. Nekem konkrétan a könnyeim csorognak rajta, és a mai napig lúdbőrözök a filmzenétől és az alatta futó jelenetektől... ♡ (Igen, a filmzenéktől extrém módon szentimentális leszek...)

Nem tétlenkedtünk szeptemberben - szinte minden hétvégét kihasználtunk, amikor persze sütött a nap is. :) Jártunk termelői gazdaságban, szedtünk vörösáfonyát az erdőben, és még Nynäshamnba is ellátogattunk! 

▿▴▿

Régóta terveztem, hogy jó lenne vörösáfonyát szedni az erdőben, pláne amikor szezonja van. Ezt úgy kell elképzelni, hogy minden létező erdőszakasz szélén libasorban állnak az autók, és a svédek családostul csemegéznek az erdő kincseiből. Gombát, és más ehető bogyókat szednek, élvezik a friss levegőt, és közben még piknikeznek is egy jót. :) Gombaszedésből már korábban jutott, úgyhogy ezúttal kifejezetten a vörösáfonyát vettük célba. Szerencsére egy remek termőhelyre bukkantunk, úgyhogy két óra mászkálás után össze is jött egy kis üvegnyi lekvárra való. Apropó: a lekvárfőzés lett az új kedvenc kikapcsolódásunk - nem csak vörösáfonyát, de szilvát is főztünk már be! :) 

A bakancslistám megvalósításaképp első körben a Resta Gård mellett döntöttem, mert viszonylag közel esett hozzánk, és a honlapjuk szerint minden kapható termékük öko minősítésű. Aznap nem volt olyan bombasztikus az idő, erősen lógott az eső lába, és legnagyobb sajnálatomra se zöldséget, se almát nem találtunk. Helyette mindenféle tejtermékkel és húsáruval roskadoztak a hűtők, de végül üres kézzel távoztunk, mert innen még másfele is terveztünk autózni tovább. Maga a farm két részből áll: az első felében be lehet járni a gazdaság istállóit, ahol  többek között találkoztunk egy anyakocával és a bűbájos, pettyes malackáival - na igen, itt elvesztem egy jó tíz percre. :) A második rész a boltból és egy kis kávézóból áll, ami nagyon hangulatos, rusztikus stílusban lett berendezve, viszont a vírus óta kerüljük a beülős helyeket, úgyhogy nem időztünk túl sokáig. Mivel innen nem messze található egy különleges templom, így Härkeberga felé vettük az irányt. Nagyjából tavaly fedeztük fel magunknak, viszont pont zárás után vetődtünk arrafelé, úgyhogy előzetesen lenyomoztam, mikor is tartanak nyitva. A látogatás maga ingyenes, és mivel a templom se túl méretes, elég gyorsan körbe lehet járni. Engem teljesen lenyűgöztek a festett mennyezeti ábrák: mindegyik tagadhatatlanul a középkori időket idézte meg előttünk. Elképesztő élmény volt! 

Végül az utolsó szeptemberi napok egyikén Nynäshamba autóztunk, ami egy viszonylag fontos hajózási pont, mivel Gdanskba is indítanak járatokat. Minket elsősorban a belváros és az erdő érdekelt - főleg, hogy kiderült, még egy szuper barlangra is bukkanhatunk! Sajnos hiába kerestük, egyszerűen nem találtuk meg, sőt, igazából elég nehéz rátalálni. Semmilyen tábla nem jelzi a hollétét, csak a szemfülesek és a tapasztalt mászók találnak rá. Sebaj, engem bőven kárpótolt a gyönyörűséges kis öböl, amihez kisétáltunk, illetve a mindenütt pirosló csipkebogyó bokrok. A belvárost már jóval csendesebb hangulatban jártuk be, de mindketten megállapítottuk, hogy egyszer vissza kell térni, hogy lássuk nyüzsgő mivoltában is. :)