Alapvetően a rövidebb olvasmányok híve vagyok, azaz nagyjából a 350, max. 400 oldal nálam a lélektani határ. Ha ennél hosszabbra rúg egy könyv, akkor kétszer is átgondolom, hogy belefogjak-e, vagy pedig annyira le kell kötnie, hogy ne kattogjak folyamatosan azon, még mennyi van hátra belőle. Többnyire egyébként Rozin, az én hőn szeretetett e-olvasómon veselkedem neki ezeknek a monstrumoknak, mert papíron még súlyosabb daraboknak tűnnek, míg elektronikusan nézve ez a gát szinte azonnal felszakad. 

Ha most nagyság szerinti sorrendben nézem a könyveimet, 566 oldaltól indul lefelé, ami mondhatni, egészen vállalhatónak bizonyul. Abból a megfontolásból, hogy kicsit faragjak az olvasatlan könyveim számából, fél évente igyekszem beiktatni egyet (ennél többre nem mernék vállalkozni), amiről terveim szerint be is számolnék pár sorban. Kíváncsi vagyok, mennyire lesz hosszútávú ez az elképzelés, mindenesetre álljon itt az öt legvastagabb (jelen állás szerint), amiből majd kedvemre válogathatok. 

＃1 Theresa Révay: Párizs fehér fényei 

(566 oldal)

Lassan hét éve (!) vár a sorára ez a csekély, 566 oldalas gyönyörűség, amit még a 2013-ban megrendezésre kerülő Könyvhéten zsákmányoltam magamnak. Akkoriban sajnos borzasztóan elszaladt velem a ló, és a mai napig sorakozik a polcomon egy-két olyan kötet, melyet ez alkalomból vásároltam, és még mindig nem olvastam el. A fő és elsődleges szempont a fordító személye, ugyanis az egyik legkedvesebb egyetemi tanárnőm, Kiss Kornélia munkája, akit nem csak emberileg, de szakmailag is nagyra tartok. Ráadásul ő maga is gyakran hivatkozott az órákon Theresa Révay-ra, akit saját bevallása szerint nagyon szeretett fordítani. Épp ezért, amikor a standon kiszúrtam, ráadásul roppant baráti áron, rögtön belelkesültem, és elhatároztam, hogy el is fogom olvasni. 

Nos, ember tervez... és hát mi tagadás, engem sem fűtött a tettvágy, amikor konstatáltam, mennyire hosszú is eme mű. Mindenesetre megacéloztam magam, és elhatároztam, hogy ha az idén nem is, de jövőre mindenképp jó lenne kipipálni a listámon. 

＃2 Theresa Révay: A muránói üvegműves lánya 

(464 oldal)

A maga 464 oldalával ez már jóval működőképesebb tervnek tűnik, és hát a borítója, illetve a címe alapján is fontos szerepet fog kapni benne az üvegmesterség, ami számomra az egyik legcsodásabb művészeti ágnak számít. Sajnos Muránóban még nem jártam, viszont igen előkelő helyen szerepel a bakancslistámon, és ugye ami késik, nem múlik! 

Nemrégiben olvastam Nicolas Barreau idén megjelent regényét, ami szintén javarészt Velencében játszódik, és végigzongorázva az eddigi olvasmányaimat, már nem is először kalandozom képzeletben a víz városában, hanem szinte már-már ismerősen kacsintanak rám a főbb nevezetességek is. Ez a kötet különben a VCS listámon ugyancsak szerepel, ami plusz egy indokot szolgáltat, hogy vele kezdjek. 

＃3 Joanne Harris: Az epertolvaj

(436 oldal)

Szerencsére ez egy aránylag friss beszerzés, nem régóta porosodik a polcon, ugyanakkor nem először kerül bele a TBR listába. Mivel Harris regényei számomra kicsit összefonódtak az ősz hangulatával, és varázslatos színeivel, már október-november tájékán beütemeztem magamnak, ám akkor inkább a könyvtári bérletem kihasználásra fordítottam az olvasási időt. 

Nem bántam meg, hogy végül így döntöttem, de az idén feltétlenül sorra szeretném keríteni, már csak azért is, mert a Csokoládé igazán szívemnek kedves sorozat. Nem beszélve a csodálatos borítójáról, egyszerűen imádom! 

＃4 Michelle Marly: Coco Chanel és a szerelem illata 

(428 oldal)

Úgy nézem, ennél a pontnál már nincsenek jelentős különbségek az egyes könyvek között, csupán néhány oldal plusz-mínusz. 

Coco Chanel az egyik legtragikusabb sorsú divattervező, aki nem csak a szerelmét, de majdhogynem az életkedvét is elvesztette. Emlékszem, egy gimis franciaórán mesélt róla nekünk a tanárnő, és azért maradt meg ennyire élesen, mert akkor éreztem azt a mindent elsöprő, Heuréka érzést, hogy végre megértettem egy összefüggő, vadidegen francia szöveget - mi több, hallás után! Ez akkora visszaigazolás volt számomra az élettől, ami alighanem szárnyakat is adott. Azóta csupa pozitív jelző társul Chanel mellé, melyet az Audrey Tautou főszereplésével játszott film (Alexandre Desplat csodálatos, szavakkal le nem írható zenéjével körbefonva) még tovább fokozott.

Több sem kellett ezután, rögtön le is csaptam a könyvre az első adandó alkalommal, és már borzasztóan furdal a kíváncsiság, hogyan is sikerült szavakba öntenie az írónőnek a "kis fekete" megálmodójának történetét. Hamarosan kiderítem!

＃5 Stephanie Perkins: Anna and the French Kiss

(416 oldal)

Ez a YA regény egy picit kakukktojás, ugyanis magyarul már kétszer is elolvastam. A vásárlás apropóját a Shakespeare and Company-ben tett látogatás adta, ami a párizsi élményeim között kiemelkedő jelentőséggel bír. A polcokon böngészve egyik kötet sem látszott megfelelő választásnak, míg egyszer csak beugrott Anna és Étienne bűbájos, szívet melengető románca, ami máig az egyik kedvenc ifjúsági olvasmányom. Kihasználva az alkalmat, megkérdeztem az eladónőt, aki előkerítette nekem a raktáron lévő egyetlen példányt, és kérésemre még a híres-neves pecsét is belekerült. :) 

Inkább szuvenír szerepet tölt be jelenleg, mintsem könyvbelit, ennek ellenére egyszer mindenképpen szeretnék angolul is hangolódni Perkins soraival. 

(Képek forrása: Pinterest) 

Úgy vélem, mindannyiunk életében vannak és voltak olyan kötetek, amik egyesek szerint jók, sőt,  egyenesen kiválóak, míg mások inkább húzzák a szájukat azon morfondírozva, hogy mégis mit eszik rajta? Ízlések és pofonok különböznek: szokták is mondani, ami az élet minden területére igaz - jelen esetben az olvasásra is. Ennek apropóján összeszedtem néhány olyan könyvet, ami hol szabályosan felborzolta az idegeimet, hol heves szemforgatást váltott ki belőlem, de az egészen biztos, hogy soha többé nem tervezem őket a kezembe venni! Az e havi Témázós körünkben erről elmélkedünk a többiekkel. :) 

＃1 Sarah Blakley-Cartwright: A lány és a farkas

Kezdjük egy viszonylag régebbi olvasásommal, ami még anno zsenge molyként került a látókörömbe. A Könyvmolyképzős időszakomban szinte mindent faltam tőlük, majdhogynem válogatás nélkül. Úgy emlékszem, a stílusa aránylag könnyen emészthető, cirka egy nap alatt kiolvasható, szóval abszolút nem egy megterhelő könyvről van szó. Ráadásul "retelling", azaz egy ismert történet újrameséléséről van szó, ami számomra mindig hívószó egy új regény kapcsán. Itt is valószínűleg ebbe a csapdába estem bele... Ugyanis a cselekmény egy zavaros, már-már horrorba csapó katyvasz, ami cseppet sem illik a Piroska és a farkas koncepciójába, sőt, inkább erőltettnek hat. Arról ne is beszéljünk, hogy a filmnek sikerült teljesen agyoncsapnia azt a kevéske izgalmat is, amit az írónő olyan ügyesen próbált felépíteni. 

Jelen pillanatban 72%-on áll a molyon, és számomra rejtély, hogy miért nem csökkent még 50 alá, ugyanis semmi, de semmi értéket nem tartalmaz. Soha többet...

＃2 Simone Elkeles: Perfect Chemistry - Tökéletes kémia

Evezzünk tovább a KK feneketlen mélységeibe, méghozzá ezzel a gyöngyszemmel itt. Az azóta trilógiára duzzadt "csoda" per pillanat 91%-os értékeléssel hasít a YA könyvek között, ami részemről az épelméjűség megkérdőjelezésével vetekszik. Én megértem, teljes mértékben megértem, ha valaki imádja az ilyen rossz fiú - csini lány stílusú sztorikat, de ebből annyit láttunk már, hogy nincs annyi csillag az égen! Fájóan klisés az egész, nagyjából borítékolható a végkifejlet már a legelején (na nem mintha éppen ezért olvasnánk őket, hiszen nem), és engem folyamatosan a másik társára, a Gyönyörű sorscsapásra emlékeztet, annyi különbséggel, hogy itt belecsempésztek némi spanyol virtust is. Nagyjából ez az egy dolog menti meg a teljes pusztulástól, egyébként messzire kerüljétek el. 

Hála az égnek, amint megjött az eszem, túl is adtam rajta, de sajnálom a rá kiadott pénzemet, mert egyáltalán nem érte meg. Az egyetlen mentségem, hogy túlságosan zöldfülű voltam még - egy éppen kialakulóban lévő ízlésvilággal. 

＃3 Lauren Graham: Gyorsan elhadarom

Rögtön egy vallomással kezdenék: igen, hajdanán én is néztem a Gilmore Girls-t, mi több, valamennyire szerettem is. Viszont valami átfordult bennem egy idő után, és a korábban kedvesnek, idillikusnak titulált sorozat egy csapásra semlegessé változott számomra. Mondjuk én a Friends-t is kifejezetten utálom - ilyen szempontból kissé csodabogár vagyok, mivel egyik mainstream sorozat sem a szívem csücske. 

Lauren, aki a főszereplő Lorelai Gilmore-t játssza a sorozatban, ebben a rövidke kötetben számol be a színészi tapasztalatairól, a forgatásokról, és úgy amblock egy reális képet fest magáról. Az a benyomásom, hogy ez a nő voltaképpen saját magát formázta meg, ettől vált annyira hitelessé az alakítása, azonban az írási készségei messze a vitatható kategóriába esnek. Az egész egy nyúlós rétestésztává alakult, ahol a csapongó stílus és az unalomba fulladó mesélések egyáltalán nem hoztak lázba, és a közel 250 oldalas történet egy véget nem érő Barátok Közt epizóddá fajult...

Sajnálom, mert bennem megvolt a jószándék; én igazán kész voltam arra, hogy új esélyt adjak neki és a sorozatnak is, de ez a beszámoló inkább csak eltántorított ettől... Azóta sem fogtam bele, és gyanítom, ez ennyiben is marad. 

＃4 Grecsó Krisztián: Megyek utánad

Őszinte leszek: számomra az egész Grecsó "jelenség" egy kicsit érthetetlen, ugyanis nem vettem észre semmilyen különleges írói stílust, fogást, amivel kitűnne a többiek közül. Inkább borzasztóan jó a marketingje, és hát nyilván külsőre is egy megnyerő, szimpatikus fiatalember. Viszont ez az írása... Ez számomra maga volt a kénköves pokol. 

Eleve szenvedek azokkal a könyvekkel, melyekben nincs tagolás, csak egybefolyó szöveg, szinte nulla központozással. Nyilván ez is az írói stílus része, de legalább lenne benne bármilyen motívum vagy szám, ami egy kicsit megtörné! Egy részét kénytelen voltam átlapozni, annyira idegesítő volt Daru szenvedése, hogy már csak az utolsó lapokra tartogattam az energiámat. Kizárólag azért maradt meg a polcomon, mert a nagymamámtól kaptam ajándékba, és a megjelenési évében dedikáltattam is, máskülönben már valaki mást boldogítana.

Hozzáteszem, azóta sem vettem a kezembe tőle semmit, és bőven elképzelhető, hogy bennem volt a hiba. Éppen ezért a Verával tervezek javítani a megítélésén, ami többek szerint sokkal élvezhetőbb, gördülékenyebb stílusú mű. Meglátjuk, kinek lesz igaza! 

＃5 Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs...

Backmannal roppant érdekes a kapcsolatunk: amikor először olvastam tőle, azonnal éreztem a bizsergést, hogy igen, nekünk még lesz dolgunk egymással! Ovéval abszolút lekenyerezett, mi több, egyenesen a kedvenceim között landolt az idős, mogorva öregúrról szóló története. Épp ezért magasra tette a lécet, így hasonló élményt vártam tőle a következő könyv olvasása alatt is, ami viszont jócskán elmaradt... 

A koravén kislány és a nagyszájú nagyi kettőse még el is menne, de ez a kibogozhatatlan hablaty, összevisszaság, amit a mesés szál hozott be magával, egyenesen kihozott a sodromból! Elképesztően idegesített, csak szüntelenül csóváltam a fejem, és próbáltam összetenni a kirakós darabkáit. A végére valamennyire összeállt a kép, ám az oda vezető út rendesen megizzasztott. Megküzdöttem vele, és bármennyire is rossz ezt leírnom: Backman határozottan veszített a népszerűségéből. Végig az motoszkált bennem, hogy Ove-n keresztül próbál feltörni a csúcsra, ám a főbb szálakat ugyanaz a csomagolás vette körül, mondhatni nüansznyi különbségekkel. 

Képtelen vagyok túltenni magam ezen a csalódáson, és keresem a szavakat, de még mindig nem múlt el a keserűség. Talán egyszer, ha úgy érzem, újra megpróbálkozom vele, addig pedig kivárok, hátha.

És ami még említést érdemel...

• April Genevieve Tucholke: Wink, Poppy, Midnight - tipikusan a gyönyörű borító, kiábrándító tartalom iskolapéldája,
• Becky Albertalli: Simon és a Homo sapiens-lobbi - amikor a film sokkal jobb, mint a belőle készült könyv,
• R. M. Romero: Karolina és a krakkói babakészítő - patikamérlegen kimért hozzávalók súlytalan érzelmekkel, 
• Graeme Simsion: A Rosie projekt - ígéretes alapötlet csapnivaló szereplőkkel karöltve, 
• John Green: Csillagainkban a hiba - beteg kamaszok, életre szóló szerelem, filozofikusnak tűnő, hatásos szavak, avagy hogyan adjuk el magunkat üres, hiteltelen frázisokkal,
• Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok - amikor egy folytatásban felborul az egyensúly, és nagyobb részt élvez a lábjegyzet, mintsem a tényleges cselekmény. 

A február nem kevésbé mostoha hónap, mint a november: kvázi a tél meghosszabbítása, egy csipetnyi tavasz-érzéssel. Nem nőtt annyira a szívemhez, de tény, hogy akadtak benne abszolút megőrzésre váró emlékek és pillanatok. Most már tűkön ülve várom a madárcsicsergős, virágba borulós időszakot, és a teraszon ücsörgős, békés reggeliket... 

Könyvek és olvasás 

Ahogy sejtettem, ezúttal nem került hozzám semmilyen új szerzemény, köszönhetően annak, hogy egyáltalán nem jártam könyvesbolt közelében. Így is kissé el vagyok maradva a tavalyi szerzeményeim olvasásával, úgyhogy cseppet sem bántam, hogy ez a hónap teljesen nullás maradt. :)

Ugyan szerettem volna tartani magam a havi 5 könyves tervezetemhez, ez most nem igazán jött össze. Viszont töretlenül haladok előre a VCS listámban, ahol nemrégiben kipipáltam a hetedik könyvemet is, úgyhogy reményeim szerint nyárig végzek is vele. :) Az első választottam a Piciny Csodák Pékségének folytatása volt, amiről hallottam hideget és meleget is, ám én csupán kikapcsolódásnak szántam, annak pedig maximálisan eleget tett. Sajnos az ezután sorra kerülő Ilyen a boldogságnak nem sikerült beváltania a hozzá fűzött reményeimet, holott minden esélye megvolt rá. A sok magasztaló értékelés után azt vártam, hogy nekem is emlékezetes olvasmányként marad meg, de teljes mértékben hidegen hagyott. Csekély oldalszáma ellenére is lassabban haladtam vele; valahogy untam a cselekményt, ráadásul a szereplőket is kissé távolinak éreztem. Ellenben remek utazást tehettem Argentínába, és egy kicsit belepillanthattam, hogyan is zajlik az élet Buenos Airesben télvíz idején. 

Végezetül egy antikvár szerzemény, a Rénszarvasok pásztora zárja a sort, ami szintén kicsit megosztó történet. Egyfelől szörnyű, hogy egy kislányt elszakítanak a családjától, és egy vadidegen közösségben kell feltalálnia magát, ugyanakkor kevésbé kötötte le a figyelmem az ilyen-olyan emberekről szóló leírás, mintsem a finn természet-, illetve az állatvilág. Csalódottan vettem tudomásul, hogy ez a kötet nem kifejezetten ezt hangsúlyozta, noha én ezt vártam volna tőle. Azért aggodalomra semmi ok, ismét egy új szemszöggel gazdagodtam, és érdekes volt elmerülni a lapp hiedelmek és szokások tengerébe - még ha csak egy kis időre is.

Filmek és sorozatok 

Szeretem a régimódi, kellemes hangulatot ébresztő romantikus filmeket, épp ezért régóta a várólistámra tettem a Harry és Sallyt, amit februárban sikeresen lehúzhattam róla. Épp azt az élményt nyújtotta, amire számítottam, az őszi színekben pompázó New Yorkról nem is beszélve! Hasonlóan pozitív filmnézésnek bizonyult egy tavalyi animációs film, a Jetikölyök, ami teljesen lenyűgözött a látványos helyszíneivel, és az imádni való főszereplőivel. Oké, nem tagadom, gyermeki lelkem odavan az efféle mesékért! :) A Mindenki szereti a bálnákat egy elképesztően izgalmas és szívszorító természetfilm, ami három fogságba esett bálnáról és az emberek összefogásáról szól. Az utolsó pillanatig izgultam, hogy sikeresen végződjön a projekt, ráadásul a végén kiderült, hogy ez tényleg, igazán megtörtént - ez pedig még különlegesebbé teszi a szememben. :) 

Ha már sorozatokról van szó, a szokásos felhozatal mellé csatlakozott két újonc: a Miracle Workers, illetve a Downton Abbey. Az előbbit a párommal nézem, és iszonyatosan jókat szórakozunk rajta, frenetikus humora van! Persze főleg azok fogják értékelni, akik vevők a fekete humorra, ugyanis főleg erre van kihegyezve a sztori. Steve Buscemi játssza Istent, míg Daniel Radcliffe (a.k.a Harry Potter) egy magába burkolózó, félénk és visszahúzódó csodatévőt. Egy nap egy segítőt osztanak be hozzá, Elisa-t, akinek feltett szándéka, hogy megmentse a Földet. 14 napjuk van rá, kérdés, hogy sikerrel járnak-e? Jó hír, hogy van már belőle második évad is (ami lassan véget ér, hüpp), ugyanazokkal a szereplőkkel, de totálisan más kontextusban. Nem is tudom eldönteni, melyik tetszik jobban. :) 

A Downton Abbey pedig egy olyan kosztümös angol sorozat, amit bárkinek jó szívvel ajánlok, ugyanis tökéletesen ötvözi mindazt, amit szeretek: romantikát, izgalmat, karakterfejlődést, csodaszép ruhákat, és meseszép vidéki helyszíneket. Gőzöm sincs, miért vártam vele ennyit, de örülök, hogy nem kellett tipródnom az epizódok között. Ui.: Ja, és a zenéje lúdbőröztető, már az intrótól ráz a hideg! 

Programok 

Két esemény emelkedik ki leginkább: a Linköping-be tett mini kiruccanásunk, illetve a Valentin napi Hagapark. 

Bár Linköpingben jártunk már egyszer három-négy éve látogatóban, egyáltalán nem emlékeztem rá. A párom munkaügyből kifolyólag utazott el, és ha már autóval ment, vele tartottam én is. :) A délután jelentős részét városnézéssel töltöttem; közösen bebarangoltuk az ingyenesen megtekinthető óvárosi részt, azután egyedül indultam útnak, hogy megnézzem a katedrálist, a bevásárlóutcát, a mini kastélyt, de kétség kívül a városi parkban éreztem a legjobban magam. Ugyan még távolról sincs tavasz errefelé, a természet már ébredezik, és ennek igazán ott éreztem egyértelmű jeleit. A fű zöldebbnek tűnt, ahogyan a trillázó kismadarak csapata is levett a lábamról - hála a több helyen kitett madáretetőnek, aminek köszönhetően boldogan feledkeztem bele a madárkavalkádba, és fotóztam őket roppant lelkesen. 

A Valentin napnak nem szoktunk különösebben nagy feneket keríteni, viszont az idén ellátogattunk a Stockholm külvárosában található Hagaparkba, ahol egy kisebb lepkeház is található. Bebizonyosodott számomra, hogy ha zárt helyen szabadon mozgó pillangók vesznek körül, kicsit kitör a frász, úgyhogy szívesebben nézegettem a halakat és a cápákat az óceánáriumi részlegen. Miután mindent alaposan körbejártunk, sétáltunk egyet a parkban is, ahol megnéztünk egy kisebb pavilont, és még fürdőző kacsákba is belebotlottunk, akik a tó partján tollászkodtak. A hűvös idő miatt azonban nem maradtunk túl sokáig a szabadban; arra még egy kicsit várnunk kell. :) 

A hónap végére engem is leterített a nátha, úgyhogy az egyedüli vigaszom a Downton Abbey maraton volt, ám szerencsére hamar rendbe jöttem, és izgatottan készülődtem a márciusi hazaútra. De arról majd a következő zárásban mesélek. :)