Ma reggel, fellépve a molyra, egy egész Témázós bejegyzés sorozattal találtam szembe magam, ami a "Kínos vallomások - kimaradt "alapművek", vagy épp divatkönyvek" címet viselte. Millió gondolat kezdett el cikázni a fejemben, mert ez egy olyan téma, ami sokakat megmozgat, amiről mindenkinek van véleménye - legyen az jó vagy rossz. 

▿▿▿

Kötelezők: lenni vagy nem lenni?

Már a szótól is kiráz a hideg: "kötelező". Mintha az a lista, amit évtizedekkel korábban olyan gondosan összeállítottak, bárkire is mérvadó lenne. Nyilván az irodalomtanítás célja az (is), hogy ezekkel az alapművekkel megismertesse az ifjúságot, de állítom, és fenntartom, hogy ennek jelentős része egyszerűen befogadhatatlan annak a korosztálynak! Negyedikes koromban a Két Lottit kellett kiolvasnom, és akkor tökéletesen úgy éreztem, hogy igen, ez a történet nekem szól. 9 évesen teljesen átéreztem a két kislány vívódását, szurkoltam nekik, hogy minden jól süljön el, és tényleg élvezettel olvastam minden sorát. Még a nagypapám vadászta le nekem a városi antikváriumban, és pont nemrég konstatáltam, hogy milyen szép, sárga pöttyös az alapborító - méltó tagja a pöttyös sorozatnak. Egy évvel később az Ábelt olvastam, és még azt is élveztem. Ám amikor a Kőszívű ember fiai került sorra, valami megtört bennem... Kezdjük ott, hogy eleve fogalmazásokat kellett írni a karakterekről, amiket - ciki vagy sem - az Anyukám segített elkészíteni. Én pedig szépen átmásoltam őket, mert Anya is egyetértett abban, hogy ez a kötet nem 14 éves gyerekek számára íródott. Az a furcsa, hogy a kötelezőnek kikiáltott művek jelentős részét a mai napig nem olvastam el, de mindig feszülten figyeltem az órán, feljegyeztem az apróbb részleteket, és ötösre írtam meg a témazárót, mert számomra minden fontos dolog elhangzott az órán. 

Kilencedikes koromban nekiveselkedtem az Odüsszeiának, amiből olvasónaplót is kellett írnom -meghatározott szempontok alapján. Nagyon szerettem volna jól teljesíteni, és hiába a nehezebben érthető, hexameterben íródott eposz, rajongtam a történetért, és a mai napig megborzongok a gyönyörűségtől, ha azt olvasom: "amikor a rózsásujjú hajnal kél ki a ködből..." Varázslatos ez a kép, nem igaz? A nagymamám segített eleinte feldolgozni egy-egy éneket, majd, miután ráéreztem az ízére, már egyedül is képes voltam kihámozni a lényeget, feldolgozni az olvasottakat. Rengeteg osztálytársam csak egymásról másolta le a naplót, sokan nem is vették a bátorságot sem, hogy nekikezdjenek, de én a nyaralásra is vittem magammal, és lelkiismeretesen haladtam vele, amikor csak tudtam. Talán részben ennek is köszönhető, hogy most ekkora sikert aratott nálam Madeline Miller Akhilleusz dala c. könyve  - valamennyi részlet a gyerekkori emlékeimet hívta elő. 

A francia kultúra iránti érdeklődésemnek tudom be, hogy Dosztojevszkij helyett inkább Stendhal Vörös és feketéjét választottam - itt meghagyta a magyartanárunk a választás örömét, és két külön dolgozatot készített el a csoportok számára. Bevallom, ez a megoldás sokkal jobban tetszett, mert így volt lehetőségem eldönteni, melyikhez van nagyobb kedvem, és nem voltam rákényszerítve arra, hogy csak azt az egyet kerítsem sorra, ami a listán szerepel. Thomas Mann-nal már nem sült el ilyen jól a találkozás, a Tonio Krögert ki nem állhattam, és sajnos azóta sem tudtam rávenni magam, hogy olvassak tőle valami mást is. Az oroszokkal is hadilábon állok - hiába rajong Anya Tolsztojért, engem nem mozgattak meg különösebben a klasszikusnak tartott művei. Talán egyszer, ha olyan élethelyzetben leszek - egyelőre még csak barátkozom a gondolattal. 

▵▵▵

Az egyetemen elkezdtem a magyar minort is, így jó pár kurzust elvégeztem, mire utolsó éves lettem. Eleinte egész jónak találtam, de főszakon ezt csinálni iszonyatosan megterhelő - tényleg rengeteget kell olvasni. Beandandót írni viszont kimondottan élveztem - a klasszikus magyaros kurzusomon külön megdicsért a tanárnőm, hogy milyen összeszedett, értelmes dolgozatot adtam be. Ha jól emlékszem, Mikszáth novelláit boncolgattam egy tanulmány alapján. A tanulmányokat olykor sokkal jobban értékeltem, mert szakemberek elemezték ki a szöveget, és világítottak rá olyan képekre, rejtett szimbólumokra, amikre magamtól nem feltétlen figyeltem volna fel. 

A francia szakon már időm sem volt mindig csak a kötelezőket bújni, így jórészt a gimis alaptudásomra támaszkodtam. Korszakonként lebontva sorra került többek között Racine, Molière, Voltaire, de ugyanígy Victor Hugo, Stendhal, Flaubert, Zola, illetve Camus is. Bizonyos könyveket elolvastam, a Tartuffe-öt, a Közönyt, a Candide-ot  (eredetiben ezek elképesztően nehezek, így főleg a fordításokra gondolok - kivéve Camus, mert ő emészthetőbb), de sokkal inkább az elemzésekre emlékszem, hogy egy-egy történet mennyire visszatükrözte az akkori korszakot, milyen részletesen kivehető, hogy éltek akkoriban az emberek. Kifejezetten értékeltem a tanárnőben, hogy a vizsgán magunk választhattunk tételt, és nem csak a műről beszélgettünk, hanem komplexen arról a korszakról, amikor íródott, a szerzőről, az akkori viszonyokról. Sokkal átfogóbb ez a kép, részletesebb és izgalmasabb, mintha csak abban vesztünk volna el, hogy XY éppen kiért érzett lángoló szerelmet...

Számít-e a divat? 

Ez nagyon egyénfüggő. Attól is függ, az illető tisztában van-e, követi-e az aktuális trendeket, és tudatosan szeretne is haladni a korral. Gimis koromban, amikor igazán berobbant a Twilight széria, egy barátnőm adta kölcsön az első részt, hogy én is megismerkedhessek vele. Már az almás borítója levett a lábamról... Teljesen belezúgtam Edwardba, és odavoltam ezért a világot megrengető szerelemért, mert éppen olyan korszakomat éltem, amikor különösen fogékony voltam az efféle romantikus sztorikra. Az első kötetet nagy lelkesen be is szereztem, a másodikra már előrendelést is leadtam (!), de egy idő után alábbhagyott a lelkesedésem, és a maradék kettőt csak a könyvtárban vadásztam le. Viszont elindított bennem egy újabb olvasási hullámot, újra elkezdtem érdeklődni a könyvek iránt, és szép lassan a teljes Vörös Pöttyös sorozatot kivégeztem. Nem az összeset, csak az engem érdeklődőket - így jutottam el fokozatosan a mostani kedvenceimhez.

Ha a Harry Potterre gondolok, egyáltalán nem tartom cikinek, hogy valaki felnőttként ismerkedik vele, de tény, hogy ez a sorozat igazán akkor, abban a korszakban ütött nagyot. Amikor együtt vártuk a soron következő kötetet, amikor azon izgultunk, hogy fog folytatódni a történet, amikor a híradó tele volt a könyvesboltokban kígyózó tömeg beszámolójával, akik éjfélkor várták remegve, izgatottan a Félvér Herceget. Volt ennek valami megmagyarázhatatlan varázsa, és úgy gondolom, kevés az olyan mű, ami ekkora hatással van a mai napig a világra - kicsikre és nagyokra egyaránt! 

Később igazán felkapottnak számított a híres-hírhedt Szürke ötven árnyalata - emlékszem, minden metróállomáson ott virított a plakátja, és a Szürke sikerét meglovagoló Crossfire trilógia is. (Egyiket sem olvastam, nem is akarom.) Így, mondhatjuk, a vámpírok helyét szép lassan átvették a New Adult könyvek, és elindult az erotikus irodalom egy új korszaka. Thriller vonalon a Lány a vonaton keltett nagy feltűnést a megjelenésekor, amit én is kíváncsiságból sorra kerítettem, viszont egyáltalán nem tartom olyan szörnyűnek, mint ahogy többen nyilatkoztak róla. A Holtodiglan ellenben kimaradt, mégis úgy érzem, nem is igazán nekem való.
HP-s berkekben Rowling krimisorozata is nagy sikernek örvend -  Robert Galbraith kiléte minden óvintézkedés ellenére kiszirvágott, hiába védték nagy erőkkel. Cormoran Strike & Robin Ellacott azóta a filmvásznat is meghódította, így szerezve újabb és újabb rajongókat világszerte. Ebbe a sorba illeszkedik még John Green Csillagainkban a hiba  c. YA regénye, Leiner Laura Szent Johanna Gimi sorozata, az Ambrózy báró sorozat, Fredrik Backman kötetei, Dan Brown könyvei, a Trónok Harca és még sorolhatnám... A Trónok Harca kivételével valamennyit olvastam már, ám utóbbi egyáltalán nem vonz. Pedig próbálkoztam a sorozattal is, de kicsit sem csigázta fel az érdeklődésem. 

▵▵▵

Azt hiszem, onnan is látszik, mi mostanában a trend, hogy mik szerepelnek pillanatnyilag a havi népszerűek között a molyon, valamint kiket ajánlgatnak a NIOK (= "Nincs időm olvasni" kihívás)  Facebook csoportjában. Utóbbinak csupán másfél hónapja vagyok a tagja, és rendkívül érdekes látnom, mennyire közkézen forognak bizonyos kedvencek. Backman folyton visszatér, de sokszor botlok bele Margaret Atwood, Elena Ferrante, Szentesi Éva nevébe is. 

Meghatározó ez ránk nézve? 

Őszintén? Nem igazán. "Non scholae sed vitae discimus." - tartja a klasszikus latin közmondás, azaz nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. És ez teljes mértékben igaz az olvasásra is! Én annak a híve vagyok, hogy mindenki azt olvassa, ami neki jólesik, amihez épp kedve van. Ha szépirodalmat, akkor azt, ha inkább a romantikus, az ifjúsági könyvek vonzzák, akkor pedig nyugodt szívvel válassza azokat a köteteket. 

Nincsenek kőbe vésett szabályok - ez egy olyan hobbi, amit úgy terelgethetünk a saját medrében, ahogy szeretnénk. Előbb-utóbb úgyis elkövetkezik egy olyan pont, amikor valami másra vágyunk, és kimerészkedünk a komfortzónánkból. Én is felnőttként pótoltam be rengeteg olyan könyvet (például a Büszkeség és balítéletet, a Titkos kertet, vagy a Selymet), amit fiatalabb koromban eszembe se jutott volna elővenni. Élvezettel falom a pöttyös-csíkos könyveket, az állatokkal, természettel kapcsolatos beszámolókat, az életrajzi köteteket. Jóval szélesebb a látóköröm, mint eddig valaha, és kimondottan élvezem, ha olyan gyöngyszemekre bukkanok, amik valamilyen oknál fogva elkerülték a figyelmem. A próbálkozás öröme, ismerkedés más műfajokkal, szerzőkkel egészen új perspektívákat nyithat meg előttünk - sose lehet tudni, ki lesz a következő kedvencünk! :) 

A többiek véleménye: Dóri, PuPilla, Shanara, Nikkincs, Nita,
Abstractelf, Anett, Nima, Héloise

(Képek forrása: Pinterest // tumblr.com) 

Azt szokták mondani, a január az év hétfője. Valamennyire alá is tudom támasztani - sokszor maratoni hosszúságúra nyúlik, akár egy végtelenségig tartó rétestészta. Se eleje, se vége, csak konstans hideg, sötét és havazás. Dacára annak, milyen negatív kép él rólunk az év legelső hónapjáról, úgy érzem, megvan a maga varázsa ennek az időszaknak is. Svédországban napok óta rázza dunyháját Holle anyó, és a magam részéről alig tudok betelni a havas fenyvesek látványával!

Annak ellenére, hogy ilyenkor általában nem szoktam könyvet venni, ezúttal most két szépséggel is gazdagodott kicsiny könyvtáram állománya. Mindkettő már egy ideje kinézett kötet volt, éppen csak a megfelelő időzítésre vártam. Az egyik egy rendkívül ismert klasszikus, ami nemrégiben jelent meg POKET kiadásban, ráadásul új fordítással, ami Dunajcsik Mátyás munkáját dicséri. Ez különösen felcsigázta az érdeklődésem, amire rátett egy lapáttal PuPilla és Nita bejegyzése is. Évekkel ezelőtt olvastam magyarul, alig emlékszem rá, csak az ikonikussá vált idézetekre. Franciául már a birtokomban van, de annyira szerettem volna magyarul is a magaménak tudni, hogy emellett a kiadás mellett döntöttem. Így örömmel jelenthetem ki, hogy az idén mindenképp várható egy Kis herceg újraolvasás! :) A másik könyv egy már megkezdett sorozat része, méghozzá a Lappföldi mesék testvéréről van szó, a Szőrös piszrángról. Ez leginkább az izlandi érdeklődésemnek tudható be, és alig várom, hogy elmerüljek benne!


(1) Miután elstartolt az új év, nagy lelkesen bele is vetettem magam az idei VCS listám fogyasztásába. Nem bíztam a véletlenre, rögtön Lawrence Anthony másik kötetével nyitottam a 2019-es esztendőt, méghozzá a Babilon bárkájával, ami nagyon-nagyon inspiráló, elgondolkodtató és egyben megrázó döntésnek bizonyult. Thula Thula már csak nyomokban volt felfedezhető, a hangsúlyt ezúttal a bagdadi állatkert kapta, aminek megmentéséről szól ez a hihetetlen bátorságról tanúskodó beszámoló. Nem is igazán az írói stílusa miatt zártam örökre a szívembe ezt az embert, sokkal inkább a tettei, az elhivatottsága, és a gondolkodása miatt. Meggyőződésem, hogy számtalan dologban igaza van, és a természet megóvására tett lépéseket már kicsi kortól kezdve tanítani kell(ene). Bárcsak több ilyen ember létezne a világon, mint ő!

(2) Ezután Firenzébe repültem, méghozzá a középkori Itália korszakába, amikor a híres dóm kupolája épült. Biztos voltam benne, hogy ez egy nyerő választás lesz, és nem is csalódtam. Izgalmas, magával ragadó, szakmai szempontból ugyancsak igen részletgazdag mű. Bepillantást engedve a hétköznapi emberek életébe, kicsit jobban átéreztem ennek a kornak minden viszontagságát, miközben töretlenül drukkoltam Brunelleschinek, hogy megvalósíthassa nagyszabású terveit.

(3) Végül egy régóta várt levélregénnyel zártam a januárt, a lélekmelengető Krumplihéjpite Társasággal, ami egyöntetű szerelem lett. Gondolkodás nélkül kedvenceltem, és még most is, amikor ezeket a sorokat írom, eszembe jut egy-egy szereplő, kedves momentum, vagy épp fájdalmas emlék a világháború borzalmairól. Úgy mesél erről az időszakról, ahogy egyik általam olvasott könyv sem: a maga nyers brutalitásában marad elbűvölő és szívfacsaró egyszerre. Az egyik oldalon alig kaptam levegőt, míg a másikon már Juliet tüneményes sorai simogatták összekócolt lelkemet. Mondanom sem kell, azonnal Guernsey-re utaznék azon nyomban, és haladéktalanul meg kell nézem az adaptációt is!