Példaképem, a nagyapám ♥
január 29, 2019
A legutóbbi posztomban merült fel bennem, hogy írnék egy külön bejegyzést a nagyapámról, aki az egyik legmeghatározóbb ember az életemben. Szavakkal ki sem lehet fejezni, mennyit jelent ő számomra, és milyen nagy boldogság, hogy még mindig számíthatok rá, átélheti a lényegesebb mérföldköveket velem együtt. Amikor a 80. szülinapjára készültem, megpróbáltam felidézni azokat a pillanatokat, amikre emlékszem, amik valamilyen szempontból maradandóvá nőtték ki magukat. Akadtak vicces, emlékezetes, megható és szívet melengető momentumok is - többségében viszont mind elég személyes. Ennek ellenére igyekszem egy olyan képet festeni róla, amilyennek én látom; az emberről, csupa nagybetűvel, akire igazán felnézek, mióta az eszemet tudom.
▿▿▿
1937 novemberében született egy rendkívül jómódú családba: édesapja a helyi üzletek áruszállításait felügyelte, míg édesanyja a város közkedvelt kávéházában dolgozott. Egyedüli gyerekként nőtt fel, és kiskorában gyakran hasonlították apjához, ám ő sosem szeretett volna az "árnyékában" élni. Teljesen más utat választott, de úgy maradt hűséges a családi kötelékekhez, hogy közben egy percig sem emelkedett a szülei fölé. Életük végéig ő volt a kicsi fiuk, akire bátran támaszkodhattak. Fogalmam sincs, hogy csinálhatta, de már ekkor megmutatkozott, mennyire különleges ő, mennyire másképp gondolkodik, ami messze eltért az akkori átlagtól... A középiskola elvégzése után Miskolcra került, ahol eredetileg gépészmérnök szakra járt, ám annyira vonzotta a kemencék világa, hogy az utolsó évben átnyergelt a kohászatra, így végül kohómérnökként végzett a '60-as évek elején.
Miskolc nem csupán a tanulást, az egyetemet jelentette számára, hanem a szerelmet is: itt ismerkedett meg ugyanis a nagymamámmal, amit csillogó szemmel szoktam hallgatni, valahányszor elmesélik. Hiába tudom kívülről minden egyes sorát, akárhányszor hallom, minduntalan elvarázsol. Kicsit olyan számomra, mint a leggyönyörűbb tündérmese, és mégis igaz történet... Egy egyetemi bálon történt, amit a sors úgy egyengetett, hogy a végére csakis a boldog beteljesülés maradt. Megküzdöttek egymásért, számtalan akadályon verekedték át magukat, de a köztük levő kapocs örökre összefűzi őket. Egyikük sem tud(na) a másik nélkül élni, ezt rengetegszer hangoztatták már. Szerelmük és több, mint 50 éven átívelő házasságuk adott erőt nekem is a nehezebb pillanataimban a távkapcsolatunk időszakában. A diplomát követően össze is házasodtak, és 1963 nyarán megérkezett első lányuk, az Anyukám.
▿▿▿
Egészen a '80-as évekig a nagyapám rengeteget utazott nemcsak belföldön, hanem külföldön is, mivel a Tungsram egyik legfoglalkoztatottabb mérnökévé vált. Szakmai tudása, precizitása egészen a legmagasabb körökig juttatta, valósággal rajongtak érte a munkatársai. Nem véletlenül ragaszkodtak hozzá annyira a munkahelyén is, aminek révén számtalan külföldi kiküldetéssel őt bízták meg. Így jutott el többek között Indiába, Kínába, Irakba, Indonéziába, Vietnámba, Szíriába, Amerikába, és persze a már említett Tanzániába is. Úgy hiszem, talán mind közül Tanzánia a legjelentősebb, hiszen itt nem csak egyedül, hanem feleségével és legkisebb lányával töltött el egy teljes évet. Számomra hihetetlenül különös, hogy ez az időszak mennyire másképp maradt meg mindhármukban. A nagymamámat viselte meg legjobban ez az út, saját bevallása szerint ezután fogalmazódott meg benne kristálytisztán: csakis Magyarországon képzeli el az életét, külföldön semmiképp. A kiutazásuk előtt ajándékba kapott egy piros, bőrkötéses naplót a barátnőjétől (aki nem mellesleg Anyukám, illetve még az én (!) zongoratanárnőm is volt), hogy megörökíthesse az afrikai napokat. Soha nem láttam azelőtt, pedig nincs elzárva, valamiért most mégis rendkívül mély hatást gyakorolt rám. Látva leírva a nagymamám érzéseit, hogy mennyire szenvedett a honvágytól, hogy mennyire hiányoztak neki az otthoni szokásai, a munkája, és a teendői, egészen mellbevágó volt. Nem hittem volna, hogy ilyen erősen manifesztálódott benne ez a fájdalom, pedig azt mesélte, hogy a világon mindene megvolt. Sose élt akkora "fényűzésben", mint akkor és ott, ez mégsem jelentett számára megnyugvást. Folyton a családjáért aggódott, hogy minden rendben menjen. Számtalan levelet írt, amiben töretlenül számolt be az ottani életükről, és valahányszor postafordultával érkezett a válasz, egy kicsit lazult a szívén a szorítás - csak mennek a dolgok valahogy nélküle is...
1992-ben, amikor én születtem, a nagyszüleim mindössze 50 és 55 évesek voltak, mai szemmel nézve döbbenetesen fiatalok. Nem meglepő módon ennek (is) köszönhetem, hogy ilyen aktív résztvevői a gyerekkoromnak. Úgy ismerem a házukat, mint a tenyeremet, ahogy az öreg diófát, az unokakertet, a sziklakertet, és a teraszt is, ahová napsütésben kiülünk sütkérezni. Rengeteg kirándulás, családi nyaralás, közös beszélgetés elvenedik meg a szemem előtt - mindhez ezernyi érzés párosul. A nagyapám reál beállítottsága miatt elsősorban a matek házik írásában segített nekem, míg a nagymamám ellátott az aktuális szakirodalommal. A matekot bármennyire nem szerettem, Nagyapja elérte, hogy arra a kis időre megszeressem, és élvezzem a példákon való gondolkodást. Amikor vele tanultam, az összes feladat varázsütésre kivilágosodott: egyszeriben minden értelmet nyert. Olykor, ha az élet nagy kérdéseiről, felfedezéseiről szerettem volna többet tudni, csak átsétáltam a szomszédba, és töviről-hegyire kifaggattam őt. A műveltsége páratlan, és úgy világít, mint a legfényesebb világítótorony: számomra mindig megmutatja a helyes irányt.
▿▿▿
Amikor kilép az utcára, kifogástalanul néz ki, bárhova is vezesse aznap az út. Ha koncertre, kiállításra megy, a nagymamám úgy hangolja össze az öltözéküket, hogy színekben is kiegészítsék egymást. Ha megszólal, vagy véleményt mond, sosem kritizál, tipor a lelkeden, hanem világosan, érthetően, türelmesen, és a világ minden szeretetetével felvértezve teszi. A mai napig műveli magát, könyvtárba jár, informálódik, és próbál meg lépést tartani a jövővel. A 80. születésnapjára egy nagyon komoly laptopot kapott ajándékba, és azóta is roppantul élvezi az internetes barangolásokat. Szívesen elmolyol a dolgozósarkában, e-mailt ír, vagy épp telefonál egy rég látott ismerősével. A gyerekekkel úgy bánik, mint a legjóságosabb nagyapó, imádja az unokáit, a dédunokáit. Olykor már úgy érzékelem, hogy kimerítik a hosszabb beszélgetések, és szüksége van egy kis regenerálódásra, ezzel szemben mindig örül, ha átszaladok egy puszira, vagy felhívom őket egy gyors bejelentkezés erejéig. Nincs még egy olyan ember, aki hozzá fogható, páratlan személyisége mindenkit azonnal lefegyverez. Szertelen, bozontos szemöldöke szüntelenül mosolyt csal az arcomra, annyira meghatározó rá nézve, ahogy az ősz, nagy bajusza is. :) Egyszer régen levágta, de az egyik kislánya (azt hiszem, a keresztanyám - Anyukámnak ugyanis két húga van) panaszkodott, hogy nem ismeri fel, és nem is az ő apukája, így azután sosem vált meg tőle. Remélem, még nagyon sokáig velünk lehet, és egészségben, szeretetben, szellemi épségben élteti őt a Jóisten.
(Képek forrása: Pinterest // Unsplash)
6 megjegyzés
Mosolyogva olvastam a bejegyzésed, gyönyörűen írtál róla!!
VálaszTörlés(Jó lenne ha még több hozzá hasonló ember élne nálunk.) Még sok-sok közös élményt kívánok vele neked! <3
Ó, nagyon köszönöm, Dóri! Örülök, hogy tetszett ez a poszt! :)
TörlésIgyekeztem úgy írni róla, ahogy szerintem megérdemli - minden szó tükrözi az iránta érzett szeretetemet. :) Köszönjük! ♥
Úgy legyen, ahogy kívántad a végén! ♥ Igazán különleges ember, így ismeretlenül is a tisztelője lettem én is. :)) Kalandos élete volt, egyszer megírhatnád regényben is, annyira jó alapanyag - és ez maga az élet. :) Annyi finom, regényes apróság van itt: Tanzánia, a napló, a zongoratanárnő, a bajusz... ♥
VálaszTörlésRemek poszt, nagyon jó, hogy tényleg írtál róla. :)
Óh, köszönöm szépen a kedves szavakat, PuPi! :* ♥
TörlésNagyon-nagyon örülök, hogy ennyire tetszett, és sikerült úgy szavakba öntenem a nagyapámról szóló írásomat, ahogy szerettem volna! Olyan jó, hogy ebből is átjön, mennyire fantasztikus ember ő, és úgy érzem, ennek is köszönhető, hogy olyan jó állapotban van még a kora ellenére is. A dédnagymamám mondta mindig "ha a belső táj barátságos, nagy baj nem lehet!". Hát, nála abszolút bartságos ez a belső táj! Minden apróságnak örül, és soha, de soha nem panaszkodott egyszer sem. Én biztos vagyok benne, hogy még nagyon sok családi eseményt fog megélni velünk együtt - nagy álmom, hogy majd egyszer az én gyerekeimet is láthassa és együtt táncolhassunk az esküvőmön! ♥
"ha a belső táj barátságos, nagy baj nem lehet!" Ez nagyon tetszik, megjegyzem magamnak! :)
TörlésŐszintén kívánom, hogy teljesüljenek ezek az álmaid! :* ♥
Mi gyakran szoktuk otthon mondani. :) Lonci dédi olykor nagy bölcsességeket mondott!
TörlésKöszönöm szépen! ♥ :**