Mondhatjuk, törekszem a tudatosságra. Az életem minden területén aktívan gyakorlom, így az olvasásban is. Többnyire előre eltervezem, hogy miket szeretnék olvasni, ám eléggé ragaszkodom ahhoz, hogy a borítók nagyjából hasonló színben pompázzanak, mert - szerintem - sokkal jobban festenek a molyos polcon. Tudom, nem egészen normális, de hát mindenkinek van valami dilije: nekem ez. Engem megnyugtat ez a fajta harmónia, és ha valaki találomra végignéz az olvasmánylistámon, láthatja, hogy nem csak a levegőbe beszélek: egy ideje alakítgatom már ezt a szín-sorrendiséget.
Jobbára önálló művek szerepelnek az idei olvasmányaim között, mégis van egy picurka ismétlődés: Agatha Christie-től már két könyvet is kiolvastam. Bevallom, engem ugyancsak meglepett, hogy ennyire berántott magával, és most eltökélt szándékom, hogy az idei évben nyomozzak még Poirot-val. Ennek dacára nem tudnék egyhuzamban csak krimit bújni - annál sokkal jobban értékelem a változatosságot. Nagyjából ahhoz tudnám hasonlítani, hogy hiába vagyok oda a csokiért - ha egyfolytában azt ennék, elég hamar ráunnék. Azt pedig ugye senki se szeretné. :)
#1 Az írói életművekről
Legelőször Anna Gavalda kapcsán éltem át azt, hogy "akkor tőle azonnal mindent". Az Együtt lehetnénk után vágytam még erre az édesbús, csalhatatlanul franciás hangulatra, épp ezért rögvest újra a könyvtárban találtam magam, hogy kedvemre bóklászhassak a Gavalda-részlegen. Rövid időn belül sorra került a 35 kiló remény, majd az Azt szeretném, ha valaki várna rám valahol novelláskötet, amit a Szerettem őt című kisregénnyel zártam. Havonta egy kötetet irányoztam elő, és szerintem ez abszolút tartható: megmaradt az újdonság varázsa, mégsem éreztem úgy, hogy idő előtt telítődnék.
Furcsamód ezután egy hosszú szünet következett, és csupán négy évvel később bukkant fel újra. Ennek egyetlen oka lehet: akkor és ott, amikor rátaláltam a francia szerzőnőre, egy meglehetősen embert próbáló korszakomat éltem át. Lelkileg különösen érzékeny voltam, amit csak tetézett, hogy gyakorlatilag az összes olvasásom egybeforrt a Punnany Massif: Elfogyni az ölelésben c. dalával, amire kedvemre kisírhattam magam... A mai napig képes vagyok felidézni, mi játszódott le bennem - elég meghatározó volt ilyen szempontból (is).
Varró Dani szintén ebben az időszakban bolondított magába, ugyanakkor tőle teljesen el tudtam vonatkoztatni, és cseppet sem ezek a felemás érzések kapcsolnak hozzá. A Szívdesszert és a Bögre azúr után kisvártatva megismerkedtem Muhi Andris történetével, és persze a legutóbbi verseskötete, a Mi lett hova? sem maradhatott ki. Utóbbi azért is emlékezetes, mivel személyesen a költőtől vettem meg, még a Kosztolányiban töltött gyakorlatom alatt. Valószínűleg ezért is emlékszem vissza rá olyan örömmel, mert eszembe juttattja ezt a boldog, inspiratív és kihívásokkal teli néhány hónapot.
Ha már a kezdésben szót ejtettem Agatharól, elárulom, hogy elég sokáig hadilábon álltam vele. Az adaptációknak nagy rajongója vagyok, ezt hangoztattam egy párszor, csakhogy a könyvek sokáig nem tudták ugyanazt az élményt nyújtani, mint amit a David Suchet-játszotta filmek igen. Azonban ez a 2021-es esztendőben váratlanul megváltozott, és most már kimondottan élvezem őket. Nem feltétlenül azt, ahogy lehull a lepel a titokzatos elkövetőről (azért ez sem hátrány), hanem inkább az apróbb részletekre figyelek fel, különös tekintettel a vidéki Anglia szépségeire, vagy a kisváros lakóira. A karácsonyi gyűjtemény pláne kellemes csalódásként ért, hiszen több, számomra új nyomozóval ismerkedtem meg, ráadásul novellában sokkal erősebbnek éreztem az írónőt, mint a regényekben eddig valaha.
Vannak olyan szerzők, akikhez időről időre visszatérek, mert az ő történeteikben otthonra lelek. Ezt a tábort erősíti Sir David Attenborough, Nicolas Barreau, David Michie, Peter Wohlleben, Sarah Addison Allen, Tracy Chevalier, Joanne Harris, vagy Tove Jansson. Mindegyikükért rajongok, és valamennyien a könyvespolcomon is kiemelt helyet kaptak, ennek ellenére képtelen vagyok nagyüzemben fogyasztani őket. Azt hiszem, pont attól váltak komfort-írókká, hogy ünnepnek számít, ha belefeledkezhetek egy-egy történetükbe. Mintha a legfinomabb bonbonokból válogatnék, de csak úgy komótosan, óvatosan ízlelgetve.
#2 A sorozatokról
Na igen, ez már egy rázósabb terep. Itt sokkal nehezebb önuralmat gyakorolni, és valljuk be, néha nem is lehet. Három sorozat emelkedik ki toronymagasan, amiket eddig kizárólag "habzsolva", gyors egymásutánban végeztem ki: a Harry Potter, a Szent Johanna Gimi, illetve a Darren Shan regényes története. Ezeket kvázi a létszükséglet mellett, kézhez ragasztott állapotban, mindössze rövid alvásidőkkel megszakítva bújtam, ameddig le nem ragadt a szemem. Volt, hogy kora hajnalban felébredtem, és már nyúltam is az aktuális rész után, annyira nehezen szabadultam a cselekménytől - na meg az izgalmak is bőven próbára tették a kíváncsiságomat.
A skandináv krimik részben ezt az érzést hozták vissza, viszont mivel az elbeszélések is sokkal durvábbak és nyersebbek, itt kénytelen vagyok szünetet beiktatni az olvasásban. Elvégre lelkileg is meg kell küzdeni a történésekkel, és ciki vagy sem, nekem ez időbe telik. Az éhezők viadala sem az a kifejezetten habos-babos kategória, következésképp maradt a szakaszos olvasás, ami mindig segít, hogy könnyebben átlendüljek a nehezebb fejezeteken. Ezzel szemben az ifjúsági / romantikus sorozatokkal már más a helyzet: a Papírmágus trilógiánál nehezen bírtam magammal, és csupán az elcsúsztatott megjelenési idők szabtak gátat a folyamatosságnak, akárcsak Az időtlen szerelem esetében. Az engelsforsi boszorkányokat ellenben annyira megszerettem, hogy a kínzó függővéget csak az azonnali folytatás oldhatta meg - nem is volt kérdés, hogy szükséges-e a szünet. :)
A Piciny Csodák Péksége a többiekhez képest jóval különlegesebb helyet foglal el a szívemben. Valami azt súgta, hogy bűn lenne elkótyavetyélni mindhárom részt, és milyen jól tettem, hogy beosztogattam! Pont akkor fordultam hozzá, amikor a legnagyobb szükségem volt egy kis lélekmelengetésre - igazi, hamisítatlan kabátkönyvvé avanzsált az elmúlt évek során.
#3 Összegezzünk!
Mit vonhatunk le mindebből?
- Leginkább azt, hogy én az a típusú olvasó vagyok, aki élvezi, ha többféle stílusban lubickolhat. A változatosság folyamatos kíváncsiságban és izgatottságban tart, ami, lássuk be, szuper dolog!
- Szeretek bespájzolni komfort könyveket. Hogy rosszabb időkben legyen mihez nyúlni. :)
- Bizony, időnként jólesik olyan írótól olvasni, akiben tudom, hogy megbízhatok. Aki feltölti a lelkem. Akinek az írásai úgy ölelnek körbe, mint a legpuhább takaró.
- Sorozatok esetében előny lehet a fokozatosság - de az se baj, ha ez éppen nem sikerül. Vannak olyan periódusok az életben, amikor egy jól megírt, fordulatos trilóga segít kiszakadni a mókuskerékből. Főleg mostanában, igaz?