Mondhatjuk, törekszem a tudatosságra. Az életem minden területén aktívan gyakorlom, így az olvasásban is. Többnyire előre eltervezem, hogy miket szeretnék olvasni, ám eléggé ragaszkodom ahhoz, hogy a borítók nagyjából hasonló színben pompázzanak, mert - szerintem - sokkal jobban festenek a molyos polcon. Tudom, nem egészen normális, de hát mindenkinek van valami dilije: nekem ez. Engem megnyugtat ez a fajta harmónia, és ha valaki találomra végignéz az olvasmánylistámon, láthatja, hogy nem csak a levegőbe beszélek: egy ideje alakítgatom már ezt a szín-sorrendiséget. 

Jobbára önálló művek szerepelnek az idei olvasmányaim között, mégis van egy picurka ismétlődés: Agatha Christie-től már két könyvet is kiolvastam. Bevallom, engem ugyancsak meglepett, hogy ennyire berántott magával, és most eltökélt szándékom, hogy az idei évben nyomozzak még Poirot-val. Ennek dacára nem tudnék egyhuzamban csak krimit bújni - annál sokkal jobban értékelem a változatosságot. Nagyjából ahhoz tudnám hasonlítani, hogy hiába vagyok oda a csokiért - ha egyfolytában azt ennék, elég hamar ráunnék. Azt pedig ugye senki se szeretné. :) 

Legelőször Anna Gavalda kapcsán éltem át azt, hogy "akkor tőle azonnal mindent". Az Együtt lehetnénk után vágytam még erre az édesbús, csalhatatlanul franciás hangulatra, épp ezért rögvest újra a könyvtárban találtam magam, hogy kedvemre bóklászhassak a Gavalda-részlegen. Rövid időn belül sorra került a 35 kiló remény, majd az Azt szeretném, ha valaki várna rám valahol novelláskötet, amit a Szerettem őt című kisregénnyel zártam. Havonta egy kötetet irányoztam elő, és szerintem ez abszolút tartható: megmaradt az újdonság varázsa, mégsem éreztem úgy, hogy idő előtt telítődnék. 

Furcsamód ezután egy hosszú szünet következett, és csupán négy évvel később bukkant fel újra. Ennek egyetlen oka lehet: akkor és ott, amikor rátaláltam a francia szerzőnőre, egy meglehetősen embert próbáló korszakomat éltem át. Lelkileg különösen érzékeny voltam, amit csak tetézett, hogy gyakorlatilag az összes olvasásom egybeforrt a Punnany Massif: Elfogyni az ölelésben c. dalával, amire kedvemre kisírhattam magam... A mai napig képes vagyok felidézni, mi játszódott le bennem - elég meghatározó volt ilyen szempontból (is). 

Varró Dani szintén ebben az időszakban bolondított magába, ugyanakkor tőle teljesen el tudtam vonatkoztatni, és cseppet sem ezek a felemás érzések kapcsolnak hozzá. A Szívdesszert és a Bögre azúr után kisvártatva megismerkedtem Muhi Andris történetével, és persze a legutóbbi verseskötete, a Mi lett hova? sem maradhatott ki. Utóbbi azért is emlékezetes, mivel személyesen a költőtől vettem meg, még a Kosztolányiban töltött gyakorlatom alatt. Valószínűleg ezért is emlékszem vissza rá olyan örömmel, mert eszembe juttattja ezt a boldog, inspiratív és kihívásokkal teli néhány hónapot. 

Ha már a kezdésben szót ejtettem Agatharól, elárulom, hogy elég sokáig hadilábon álltam vele. Az adaptációknak nagy rajongója vagyok, ezt hangoztattam egy párszor, csakhogy a könyvek sokáig nem tudták ugyanazt az élményt nyújtani, mint amit a David Suchet-játszotta filmek igen. Azonban ez a 2021-es esztendőben váratlanul megváltozott, és most már kimondottan élvezem őket. Nem feltétlenül azt, ahogy lehull a lepel a titokzatos elkövetőről (azért ez sem hátrány), hanem inkább az apróbb részletekre figyelek fel, különös tekintettel a vidéki Anglia szépségeire, vagy a kisváros lakóira. A karácsonyi gyűjtemény pláne kellemes csalódásként ért, hiszen több, számomra új nyomozóval ismerkedtem meg, ráadásul novellában sokkal erősebbnek éreztem az írónőt, mint a regényekben eddig valaha. 

Vannak olyan szerzők, akikhez időről időre visszatérek, mert az ő történeteikben otthonra lelek. Ezt a tábort erősíti Sir David Attenborough, Nicolas Barreau, David Michie, Peter Wohlleben, Sarah Addison Allen, Tracy Chevalier, Joanne Harris, vagy Tove Jansson. Mindegyikükért rajongok, és valamennyien a könyvespolcomon is kiemelt helyet kaptak, ennek ellenére képtelen vagyok nagyüzemben fogyasztani őket. Azt hiszem, pont attól váltak komfort-írókká, hogy ünnepnek számít, ha belefeledkezhetek egy-egy történetükbe. Mintha a legfinomabb bonbonokból válogatnék, de csak úgy komótosan, óvatosan ízlelgetve. 

Na igen, ez már egy rázósabb terep. Itt sokkal nehezebb önuralmat gyakorolni, és valljuk be, néha nem is lehet. Három sorozat emelkedik ki toronymagasan, amiket eddig kizárólag "habzsolva", gyors egymásutánban végeztem ki: a Harry Potter, a Szent Johanna Gimi, illetve a Darren Shan regényes története. Ezeket kvázi a létszükséglet mellett, kézhez ragasztott állapotban, mindössze rövid alvásidőkkel megszakítva bújtam, ameddig le nem ragadt a szemem. Volt, hogy kora hajnalban felébredtem, és már nyúltam is az aktuális rész után, annyira nehezen szabadultam a cselekménytől - na meg az izgalmak is bőven próbára tették a kíváncsiságomat. 

A skandináv krimik részben ezt az érzést hozták vissza, viszont mivel az elbeszélések is sokkal durvábbak és nyersebbek, itt kénytelen vagyok szünetet beiktatni az olvasásban. Elvégre lelkileg is meg kell küzdeni a történésekkel, és ciki vagy sem, nekem ez időbe telik. Az éhezők viadala sem az a kifejezetten habos-babos kategória, következésképp maradt a szakaszos olvasás, ami mindig segít, hogy könnyebben átlendüljek a nehezebb fejezeteken. Ezzel szemben az ifjúsági / romantikus sorozatokkal már más a helyzet: a Papírmágus trilógiánál nehezen bírtam magammal, és csupán az elcsúsztatott megjelenési idők szabtak gátat a folyamatosságnak, akárcsak Az időtlen szerelem esetében. Az engelsforsi boszorkányokat ellenben annyira megszerettem, hogy a kínzó függővéget csak az azonnali folytatás oldhatta meg - nem is volt kérdés, hogy szükséges-e a szünet. :)

A Piciny Csodák Péksége a többiekhez képest jóval különlegesebb helyet foglal el a szívemben. Valami azt súgta, hogy bűn lenne elkótyavetyélni mindhárom részt, és milyen jól tettem, hogy beosztogattam! Pont akkor fordultam hozzá, amikor a legnagyobb szükségem volt egy kis lélekmelengetésre - igazi, hamisítatlan kabátkönyvvé avanzsált az elmúlt évek során. 

Mit vonhatunk le mindebből? 

Amióta csak az eszemet tudom, rajongok a francia filmekért. Eleve olyan klasszikusokkal indítottam, mint Az egy indián Párizsban, az Éretlenek, na meg az Egy kis kiruccanás. Utóbbi különösen nagy kedvenc otthon, szerintem egy kezemen nem tudnám megszámolni, hányszor láttam már, ennek ellenére még mindig mosolyognom kell a híres "törökfürdős" jeleneten. :) Innen mondhatni egyenes út vezetett Pierre Richard felé, akinek virágzó munkásságát az utóbbi két hétben elevenítettük fel. 

Az egész azzal indult, hogy egy januári szombat este böngésztem a műsorújságos applikációmat, amikor is megakadt a szemem egy ismerős darabon, a Balfácánon. Viszonylag régen néztem meg utoljára, és bevallom, bizonyos jeleneteket teljesen el is felejtettem - na, ezek viszont rendesen ütöttek! Könnyesre nevettem magam rajta, szokás szerint, és újfent megállapítottam, hogy igen, nekem ez a humor az igazi. Valamennyi filmben megvan az a megmagyarázhatatlan báj, ami tökéletesen kiegészíti az abszurd komédiába illő történéseket. Mindezt pedig kétség kívül a kékszínű szempár tulajdonosa emeli magasabb szintre: lehetetlen nem belehabarodni, ahogy csetlik-botlik a vásznon! 

▾▿▾

Az 1934-ben napvilágott látott Pierre Richard Charles Léopold Defays (hihetetlen, de három évvel idősebb a nagyapámnál!) szinte egész életében ezt a karikírozott szerepet játszotta, és jóllehet, a szemére vethetnénk, hogy ez mennyire egysíkú egy bizonyos idő elteltével, erre valahogy mégis sikerül rácáfolnia - sosem válik unalmassá. Színészi karrierje az 1972-ben bemutatott Magas szőke férfi felemás cipőben c. remekkel indult világhódító útjára, ami olyan jól sült el, hogy még egy amerikai változat is készült belőle, nem mással, mint Tom Hanks főszereplésével! Nem mellesleg már ebben a filmben is Vladimir Cosma működött közre zeneszerzőként, aki jóformán Richard egész pályáját végigkísérte. Nem is váratott sokáig a folyatás, rá két évre leforgatták A magas szőke férfi visszatért, amit végül a Magas szőke + 2 szőke zárt le. Az utóbbi kettőt egyelőre nem láttam, de számomra az első rész is annyira kerek volt, hogy valahogy nem is kívánkozik a további két rész. Ettől függetlenül mindenképp szeretném majd bepótolni őket. 

Még a rendezői székben is kipróbálta magát: szám szerint 5 filmet tudhat maga mögött, amiből egyelőre csupán kettőt, viszont alighanem a két legismertebbet kerítettük sorra eddig: a Félénk vagyok, de hódítani akarok, illetve a Te vagy a hunyó c. darabokat. Mindkettőben Aldo Maccione a partnere, akit a zseniális Szilágyi Tibor prezentálásában hallhatunk, Pierre-t pedig a nem kevésbé fantasztikus Tahi-Tóth Lászlóéban, aki szerintem szenzációs választás - vele abszolút tökéletes az összhang!

Az utóbbi film elég friss élmény, viszont alighanem a Pierre Richard életmű egyik legjobbjához volt szerencsénk: szó szerint gurultunk a nevetéstől! Ugyan nem Párizsban, hanem javarészt Tunéziában játszódik, annyi félreértés és kalamajka keveredik egy egyszerű névcseréből, hogy az ember alig győzi szusszal! Nekem még jobban is tetszett, mint a félénk, önbizalomhiányos fiatalember története, aki egészen Nizzáig utazik, hogy meghódíthassa szíve választottját. 

1981-ben járunk a Balfácán debütálásakor. A sok solo szereplés után újabb fordulat következik be: Francis Veber rendező javaslatára Pierre megkapja társául az elképesztően sármos (de komolyan!), férfias kiállású Gérard Depardieu-t. A tagbaszakadt, örökösen bukdácsoló karakter mellé remek ellenpontul szolgál a józan, földhözragadt és praktikusabb gondolkodású figura, aki nem egyszer menti ki szorult helyzetéből bongyor hajú partnerét. A "trilógiává" duzzadt széria első darabja hatalmas siker, ami nem is csoda: a Mexikóban nyomozó duó kalandjain szem nem marad szárazon, ezt garantálom! :) A Balekok ugyancsak egy nyomozásra épül, csakhogy ezúttal két apa keresi ugyanazt a fiút - mint utóbb kiderül. A helyszín Nizza, a francia Riviéria egyik leglátogatottabb desztinációja. 

A Négybalkezes ehhez képest már drámai húrokat is megpendít, hiszen egy munkanélküli apa és egy frissen szabadult bankrabló kapcsolatáról szól, amit finoman sző át kettejük szeretete és ragaszkodása a kis Jeanne iránt. Sajnos a szinkronhangok mindig cserélődnek: két alkalommal Varga T. József, majd záróakkordként Dózsa László adja hangját az imádnivaló Pierre-nek. Depardieu-höz sosem ugyanaz a színészt osztották, bár hozzá a legeslegjobban Helyey László illik - vitán felül a legtökéletesebb. 

Az idén 87. születésnapját ünneplő komikus színész felett elszálltak az évek: haja megőszült, már nyoma sincs a jólismert loboncának, de a tekintete még mindig ugyanúgy csillog, ahogy régen. Viszonylag ritkán forgat mostanság, azért hébe-hóba felbukkan és megörvendezteti rajongóit. Én nagyon szerettem a Magas ősz férfi társat keres c. romantikus komédiát, amiben egy özvegy, nyugdíjas bácsit alakít, aki az éteren keresztül szeretne új kapcsolatokra szert tenni. Bár a vígjáték az ő terepe, nem áll neki rosszul, ha egy kicsit komolyabb vizekre evez - kimondottan új oldaláról mutatkozik be. 

2019 őszén Magyarországra is ellátogatott a Budapesti Klasszikus Film Maraton alkalmából, ahol beszédet is mondott a Félénk vagyok, de hódítani akarok c. filmjének levetítése előtt. Nem túlzás azt állítani, hogy egy egész generáció nőtt fel a filmjein. Noha én nem pont ezt a korosztályt erősítem, mégis a szívembe zártam őket, mert teljesen magával ragad a retró párizsi hangulat, a vidám, humoros jelenetekkel tarkított mozi, és persze maga Pierre, aki bármelyik filmjében képes levenni a lábamról...

▾▿▾

Hát Holle anyó nem fukarkodott a dunyha-rázással, az biztos! Az év első hónapjában szinte végig havazott nálunk, ami amolyan nosztalgikus, idilli hangulatot kölcsönzött a januári napoknak. Bár odakint nem jártam, csupán a teraszon szippantottam be némi friss levegőt, maga a tudat is boldogsággal töltött el, hogy a dolgok a megszokott medrükben zajlanak. 

A vásárlásban nem jeleskedtem, az olvasásban viszont meglepően jól teljesítettem: szám szerint hat kötet került terítékre, amiből kettő ráadásul VCS-s olvasmány! 

Rögtön 2021 elején felültem egy kicsit a nosztalgiavonatra, és Harryvel együtt elutaztam Roxfortba. Igen, a Bölcsek kövéről van szó, és ugyan szívem szerint azonnal folytattam volna tovább a kalandozást, megpróbálom beosztani az évre az egész sorozatot. Általában dara-üzemmódban megyek végig az összes könyvön, amíg az utolsó sor végére nem érek, de most változtatok rajta. Ezúttal sokkal tudatosabban, a részletekre is odafigyelve mélyedtem bele a már jól ismert történetbe - szem előtt tartva Anna & Brigi megjegyzéseit a Roxfort Expressz Podcastből -, és őszintén szólva, sokkal izgalmasabb volt így követni az eseményeket! :) 

Ezután tartottam egy kis utókarácsonyozást Leiner Laura Mindig karácsony c. regényével, ahol három lány életébe csöppentem bele az ünnepek idején, akik számukra láthatatlan módon kapcsolódnak egymáshoz. Legjobban Bogi, az egyetemista lány története fogott meg. Némi hasonlóságot ugyan felfedezni véltem az SzJG Renije és közötte, de annyi baj legyen - az egész könyv jókedvre derített, és mosolyogva fejeztem be. Ezzel szemben Bauer Barbarának nem sikerült teljesen meggyőznie Az aranyműves fiával. Eleinte azt hittem, az ötvösségről fogok olvasni, magáról a mesterségről olyasmi köntösbe csomagolva, ahogy Tracy Chevalier szokta, de távolról sem erről volt szó. Egy fura, kicsit zavaros, misztikus-ezoterikus-romantikus maszlag lett a vége, ami cseppet sem csigázott fel, sőt. Mindenesetre Szabados Ági interjújából kiszűrtem azt az infómorzsát, miszerint az írónő egy holland aranykor (ami egyébként naaaagy kedvencem!) idején játszódó művön dolgozik; ez határozottan felkeltette az érdeklődésem. 

Minden híresztelés ellenére a Meseország mindenkié egy vegyes minőségű, de abszolút szerethető mesekönyv, ami kulcs ahhoz, hogy a jövő generációja még elfogadóbb lehessen embertársai iránt - amennyiben megkapják a lehetőséget, persze. Az illusztrációkért teljesen odavoltam, mind gyönyörűek! Még 2019 végén nyertem meg a WWF játékán a csodás, nagyalakú, fotókkal teli Our Planet enciklopédiát, ami maximálisan kiegészítette a sorozatban láttotattakat. Írott formában persze más az élmény, de a tartalma sokkal valóságosabb és elgondolkodtatóbb. Jóval nagyobb hangsúlyt helyezett a bolygó pusztulására, egyúttal megoldási javaslatokat is közölt, ami így tökéletes egyensúlyba került. Ez a kötet volt az első választásom a VCS listáról, amit Agatha Christie híres krimije, az Ackroyd-gyilkosság követett. Nem ez a kedvenc Poirot esetem, ezt elárulhatom, viszont roppant kellemes viszontlátás volt, és kimondottan meghozta a kedvem más nyomozásokhoz is! Bár a filmekből szinte mindenre emlékszem - különösen a kedvenc részeimre -, mégis egészen felvillanyozó olvasva nyomozni a kis belgával. Na meg az a vidéki Anglia! Oda nagyon szívesen elutaznék egyszer... 

Hogy még jobban kiélvezzük a havas estéket, csupa olyan filmet válogattam össze, ami vagy télen vagy valamilyen hideg helyen játszódik. Elsőként jöjjön a Togo, ami egy végtelenül megható, igaz történeten alapuló alkotás - egy mindenre elszánt, bátor és odaadó szánhúzó kutyáról. Annyira magával ragadtak az érzelmek, hogy szipogva néztem végig az utolsó kockákat... Anno a nagymamám ajánlotta a figyelmembe az Amundsent, a norvég felfedezőről szóló adaptációt, amit rögtön várólistára is tettem. Ez egy lassan kibontakozó életrajzi film egy hihetetlenül megosztó figuráról, aki szinte szomjazta az elismerést és a sikert. Mindezen csak a beképzeltsége kerekedett felül, mindenáron első akart lenni, akár a bajtársai életét kockáztatva is. Nem zártam a szívembe, ami azt illeti... Kicsit eltávolodva a tematikus vonaltól, mindenképp említést érdemel a Lelki ismeretek, a Pixar legújabb animációs filmje, illetve az Ébredj velünk, ami egy viszonylag régebbi, ám annál bájosabb romantikus mozi Rachel McAdams, Harrison Ford & Diane Keaton főszereplésével. Micsoda trió ez, kérem! :) 

Nyilván nekem sem maradhatott ki a Bridgerton család, ami kellemes csalódást okozott, mi több, még a könyvhöz is meghozta a kedvem, valamint egy nap alatt letoltuk a Lupin mind az öt részét, Omar Sy briliáns alakításával. Kétségtelenül ő viszi el a hátán az egészet, de az egész annyira jól össze van rakva, hogy konkrétan tűkön ülve várom a folytatást! Ó, majdnem kihagytam A tanárt, ami egy német sorozat hazai remake-je, és hát Nagy Ervin jutalomjátéka, ez tuti. Mondjuk a cast eleve eléggé a kedvemre való (Elek Ferenc, Anger Zsolt, plusz a mellékszereplők), az évadok előrehaladtával pedig  a történet is szépen kiforrta magát. Eredetileg a negyedik széria előtti felzárkózásnak szántam, de mivel az egyelőre még nem elérhető, végigzongoráztunk az eddigieken, és egészen megszerettük. :) Végül Attenborough bácsi tolmácsolásában keresztbe-kasul bejártuk mind az Északi-, mind a Déli-sarkot, ami szokás szerint instant lelkesedést és rajongást váltott ki belőlem. ♡

▾▿▾

Nagyjából így teltek mostanában a napjaink: sok-sok mozizással, olvasással, hétvégente pedig sütögetéssel. Van egy szuper pite receptem, amit időről időre elő szoktam venni - legutóbb áfonyával készítettem el, mennyei! Nagy felfedezésem a vaníliás zabtej, amit a helyi bolt kínálatában szúrtam ki, és jelentem, smoothie-ba egyenesen maga a tökély! Leginkább a mangó - eper - körte kombináció vált be a legjobban - ezt bármikor és bármilyen mennyiségben képes lennék elfogyasztani.

A blogot tekintve sem tétlenkedtem: ezzel együtt hat irományt tettem közzé, beleértve az idei első Témázós posztot, ami a könyves ízlésünk változásairól szól. Szerintem nagyon klassz kör lett, érdemes elolvasni a Lányok bejegyzéseit is! :)