Kétségkívül az egyik legkedvesebb hónapom az évben, különösen a sárga ezernyi árnyalatában tündöklő természet miatt. Ilyenkor érzem igazán találónak Camus mondatát, miszerint "ősszel minden levél virággá változik." Igyekeztem is kellőképpen kiélvezni a napsütéses órákat: sétáltam a környékbeli erdőkben, különféle terméseket gyűjtögettem, sőt, még falevelet is préseltem, amiből egy szuper füzért fabrikáltam a bejárati ajtónkra. 

Igazából nem volt ez egy tervezett beszerzés, ahogy mondani szokták, csak úgy "becsusszant". Mivel többen is lelkesen nyilatkoztak róla, gondoltam, vetek egy pillantást a Book24 szépséghibás részlegére. Ahogy görgettem az oldalt, egyszercsak felbukkant egy régóta vágyott kötet: a Hygge. Nos, 40%-os kedvezménnyel abszolút megérte, és mivel önhibámon kívül a másik Wiking könyvem is sérült, úgy gondoltam, jól megférnek majd egymás mellett. :) Egyelőre sajnos nem tudom, mennyire tér el egy ép példánytól, de reményeim szerint karácsonykor végre kinyitogathatom az április óta felgyűlt csomagjaimat. Mondanom sem kell, mindennél jobban vágyom erre! 

Kereken három könyvvel bővítettem az idei olvasmányaim sorát, amiből kettő ráadásul saját példány. Már ott tartok, hogy csupán harminc olvasatlanom van, ami egészen döbbenetes szám. Ez azt jelenti, hogy jelenleg 85%-os olvasottságon állok a moly szerint, és bizony közel sincs itt az év vége, úgyhogy tervezek még párat addig! :) 

Elsőként a Muminpapa és a tenger nyitotta a sort, ami a vélemények alapján meglehetősen megosztó résznek számít a sorozatban. Valóban nem egy könnyed történetről van szó, mégsem bántam meg, hogy sorra kerítettem. A hangulata kissé nyomasztó, ráadásul a helyszín sem túl szokványos, ugyanis szinte végig egy elhagyatott világítótoronyban járunk, ami egy kietlen, sötét szigeten található.  Semmiképp sem gyerekeknek íródott, ez tisztán látszik, a felnőttek viszont könnyedén elveszhetnek benne, mert Tove lírai énje itt bontakozik ki igazán. Különleges és keserédes történetnek mondanám, ami tökéletesen illik a borongós, esőáztatta estékhez. Ezután Kanada erdeiben találtam magam, Bob nyomában, aki elhatározza, hogy felneveli a rá bízott három medvebocsot: Rozsdást, Vakarit és Poroskát. Nem csalódtam: A medvék és én egy rendkívül szép és megható írás, melyen még a mesélő szikár stílusa ellenére is átsejlett az a sok-sok szeretet és alázat, ami azt a fantasztikus három évet jellemezte. Ahogy számítottam rá, sokat tanultam a mackókról, emellett a kanadai erdők élővilágáról is egy rendkívül összetett képet kaptam, amire, bevallom, nem is számítottam. Bemutatja, hogy az élet olykor kegyetlen, igen, de a legnagyobb veszélyt mégis az ember jelenti. Nyilván... 

Végül egy hirtelen jött sugallatnak engedve, a Miután elvesztettelekkel zártam a hónapot. Olvastam róla hideget és meleget, azonban a várakozásaimhoz képest egész gyorsan végeztem vele. Valóban egy másik Louisa mutatkozik be, aki, mondhatni, köszönőviszonyban sincs az előző regényben szereplő énjével, de hát teljesen érthető, hogy időbe telik feldolgoznia a történteket. Tetszett, hogy Jojo Moyes milyen érzékenyen nyúlt a témához, ettől függetlenül abszolút hihetően és emberien ábrázolta Louisa fejlődését. Bár nem lett a kedvencem, nem gyakorolt rám akkora hatást, mint az első rész, ennek ellenére bizalmat szavazok a befejezésnek. 

Majdnem az egész októbert Attenborough bácsi munkásságának szenteltem, ami nem csak komplett sorozatot, hanem három "egész estés" filmet is jelentett. A friss Netflix dokumentumfilm, azaz az Egy élet a bolygónkon mindennél aktuálisabb és fontosabb üzenettel bír. Bárcsak mindenütt értő és érző fülekre találna! Ehhez képest jóval nosztalgikusabb és elbűvölőbb a BBC készítette összefoglaló, ami David öt évtizeden át tartó televíziós munkásságát mutatja be, beleértve az ikonikus sorozatainak kulisszatitkait is. Elképesztően élveztem - legfőképp azokat az archív felvételeket, melyeket a gyűjtőexpedíciók során forgattak. 

A felsorolt alkotásokon felül kellemes meglepetésül szolgált az Enola Holmes, az Instant család, és az Emily Párizsban is. Bár az utóbbira rendesen ráhúzták a vizes lepedőt, a maga nemében szerintem szórakoztató és könnyen emészthető sorozat. Külön értékeltem, hogy az epizódok sem nyúltak maratoni hosszúságúra, így tökéletes dara-kategória. 

Végül, de nem utolsósorban muszáj kiemelnem a Blue Planet második évadát, ami jóformán az első pillanattól fogva rabul ejtett. Nem csak azzal, ahogy a tengerekről mesélt, hanem a sok kis apró történettel. Ki gondolta volna, hogy egyes halak kimondottan okosak, és hogy a polipok képesek tökéletesen álcázni magukat? A víz alatti felvételek és hangok egyfolytában azt az érzést keltették bennem, hogy én is ott ringatózom valahol a hullámok ölelésében, és első kézből figyelhetem meg az eseményeket. Jó szívvel ajánlom - nézzétek meg, érdemes! :) 

Ahogy végigpörgetem a fejemben az elmúlt hetek történéseit, szinte mindegyik mosolyt csal az arcomra. Fotóztam gyönyörű naplementét a sigtunai kikötőben, gyönyörködtem a tükröződő, őszi erdőben a Valloxen tó partján, fedeztük fel az esernyős utcát Stockholmban, és bóklásztunk a kedvenc helyeimen... Alig lehetett betelni a leveleken átszűrődő fénnyel, a ropogós avarral a talpam alatt, az itt-ott kibukkanó gombákkal... Csoda, hogy ennyire imádom ezt az évszakot? 

Ebből a kavalkádból a Skogskyrkogården az egyik legkiemelkedőbb, ami, túlzás nélkül állíthatom, minden várakozásomat felülmúlta. Bár az ember azt hihetné, hogy egy temető csupán a főút mellett helyet kapó zsúfolt terület lehet, erre alaposan rácáfol a stockholmi példa. A fák között madárfüttyögés hangja hallatszik, őzikék bukkannak fel egy-egy bokor mögött, miközben az erdő utánozhatatlan békéje száll az ott sétálókra. A sírok sincsenek túlcifrázva, többnyire mindenütt egy-egy kőtömb jelzi az elhunytak helyét. Nem is volt igazán temetőérzetem, sokkal inkább tűnt egy tágas, zöld övezetnek, ahol ismeretlen emberek nyugszanak a lombkoronák alatt. 

Hasonlóan pozitív élmény volt a hétvégén tett kiruccanásunk Eskilstunába, ahol nem csak a belvárost, de a helyi állatkertet is feltérképeztük. Az utóbbi teljes Halloween hangulatban pompázott: mindenütt faragott dísztökök és kissé ijesztőnek szánt szalmafigurák bukkantak fel, miközben rendületlenül szólt a hangszórókból a sejtelmes zene. Az állatok közül jópáran melegebb helyre költöztek, ám még így is sikerült lencsevégre kapni a tigriseket, oroszlánokat, jaguárokat, gepárdokat, vagy épp a szurikátákat. Maga a hely nem túlságosan nagy, mi két óra alatt teljesen körbeértünk. Ezután barangoltunk egy kicsit az óvárosi házikók világában, ami szokás szerint teljesen levett a lábamról, de a nap meglepetése határozottan az a három kismókus, akikre egy idősebb úr hívta fel a figyelmem. Noha én is kiszúrtam az egyiküket, ahogy áttrappolt a füvön, ezután viszont szem elől tévesztettem, egészen addig, amíg észre nem vettem az elmélyülten fotózó bácsit. Halkan odasettenkedtem hozzá, aki a szájára tette a kezét, jelezve, hogy maradjak csöndben. Ezután az ágakra mutatott, ahol a jelek szerint nem is egy, hanem három mókus ugrándozott! Ilyenkor tökéletesen elvesztem az időérzékem, úgyhogy csak arra lettem figyelmes, hogy a párom is megérkezett mellém, és együtt figyeltük tovább az eszegető csapatot. :)

Az esős napokon boldogan tüsténkedtem a konyhában, ahol többek között isteni szilvás galette-et sütöttem, amivel régóta szemeztem már, sőt a fahéjas csiga ünnepére is különlegesebb tekercsekkel készültem. Életemben először főztem Pumpkin Spice szirupot, ami azóta elengedhetetlen kelléke a reggeli kávéimnak - tényleg elképesztően finom! Hódolva a krémleves iránti szenvedélyemnek, majdnem minden héten főztem egy adagot - hol céklával, színes sárgarépákkal, vagy épp sütőtökkel. Számomra továbbra is ez az egyik legtökéletesebb őszi comfort food. :)