A bejegyzést voltaképpen a mostani filmnézéseink ihlették, mivel egy hirtelen indíttatásnak engedve, elkezdtük sorban végignézni a Peter Ustinov főszereplésével készült adaptációkat. Jelenleg már három filmet is a hátunk mögött tudhatunk, azaz nagyjából kialakult a véleményem a színész által rekreált felvételekről, és őszintén szólva, nem vagyok annyira elragadtatva... Aki régóta olvassa a blogot, bizonyára nem fog meglepődni az imádott megformálóm kilétén, de ne szaladjunk ennyire előre... Kezdjük a legelején! :) 

Gyilkosság az Orient expresszen 

(1974)

Nem tudnám pontosan felidézni, de valamikor gimnazistaként ülhettem le legelőször a tévé elé, hogy megtekintsem eme műremeket. Nem túlzás azt állítani, hogy a mai napig izgatott borzongást vált ki belőlem mindössze az előzetes megtekintése is; annyira átható és súlyos hangulatot teremt meg már maga a zene, hogy akaratlanul is elkezdenek leperegni a szemem előtt a jólismert képkockák. Hiába, ez a sok évet megélt klasszikus olyan mély gyökeret eresztett, hogy máig képtelen vagyok más feldolgozással megbarátkozni - számomra örök kedvenc marad! 

De minek is köszönheti a döbbenetes sikert? Kezdjük ott, hogy eleve roppant illusztris a színészgárda: csupa nagyágyú, mondhatni, az akkori kor legkedveltebb, legnépszerűbb legendái elevenednek meg a filmvásznon. A fiatal és rendkívül sármos Sean Connery, a bájos Vannesa Redgrave, a kis barna bébiket tanító Ingrid Bergman (aki ezért az alakításáért meg is kapta az Oscar-díjat!), a félénk, magába zárkózó Anthony Perkins, vagy a kackiás bajszú nyomozót játszó Albert Finney... Nem volt nehéz dolga a rendezőnek, állíthatnánk magabiztosan, ám a casting nem kevésbé remek forgatókönyvvel is párosul! A magyar változatot ráadásul a kiváló szinkron is dícséri, élén Csákányi Lászlóval, aki alighanem örökre egybeforrt Karak szerepével. 

Egyedül Poirot megformálásával akadnak gondjaim: Finney nem nyúlt rosszul a figurához, azonban túlzottan harsány és dinamikus jellem benyomását kelti, aki a végén ugyan maximális emberséget mutat, a kihallgatásoknál viszont rendre felpattan és indokolatlan kiabálásba kezd. Ez egy picit nehezen egyeztethető össze azzal a piperkőccel, aki a hűvös, szeles időben pingvin módjára húzza össze magát a nagy hideg elől, és csupán a kalapja árulkodik a jelenlétéről. :) Mégis, összességében mindez eltörpül a remekbe szabott színészi játékok mellett, amit a sejtelmes, hangulatában fantasztikusan kiegészítő filmzene von felejthetetlen keretbe. 

Halál a Níluson

(1978)

Négy évvel később az elismert és nagyra becsült Peter Ustinov debütál a kis szürke agysejtek nagymestereként, csakhogy ő köszönőviszonyban sincs a lenyalt hajú, pomádéban úszó Finney-vel.  Épp ellenkezőleg: a szikár, kissé töpörödött ember helyett egy joviális, pocakos nagyapót kapunk, aki szívesen csipkelődik társával, Hastings kapitánnyal, és nem átall hangos kacagásba, kuncogásba kezdeni, ha a helyzet úgy kívánja. Cseppet sem az az előzékeny, kifinomult úriember, akit magunk elé képzelnénk olvasás közben... 

A történet, ugye, egy fiatal, vagyonos hölgy, Linnet Ridgeway meggyilkolását, és annak kiderítését írja le - nem is akárhol, pont a Nílus kellős közepén! Tehát a téma váza nagyjából megegyezik az Orient expresszével, ahol szintén egy lezárt részen, az emberektől elvágva követik el a bűntettet - viszont itt a folyót kecsesen szelő hajó fedélzetén, és nem egy hóviharban megrekedt vagonban. A névsor hasonlóan kecsegtető, én teljesen meglepődtem Maggie Smith felbukkanásán, ahogy Angela Lansbury, David Niven és Olivia Hussey jelenléte ugyancsak biztató kezdetnek ígérkezett. Ehhez képest csúnyán arcul csapott a megvalósítás, ugyanis a vontatott cselekményen felül egy borzasztóan idegesítő, melodrámában tocsogó, teátrális alakításokkal tarkított mozit kaptam. Egyedül a csodálatos egyiptomi vidék enyhített a csalódottságomon, melyet nem győztem eléggé kiélvezni. Manapság egészen biztos nem így néznek ki a gízai piramisok, hisz már mindenütt a turizmus jelenléte dominál... Ennek ellenére bizonyos jelenetekben teljes pompájában tündökölhetett a három gúla alakú építémény - távol minden szállodától és beépített terasztól. 

Ui.: Az eddig megtekintettek közül az utóbbi egyelőre a mélypont, a Lord Edgware rejtélyes halála ellenben meglepően jól sikerült! Egyedül Hastings ügyefogyottságán vagyok képtelen túltenni magam...

Agatha Christie: Poirot

(1989 - 2013)

Végre elérkeztünk a David Suchet zsenialitását maximálisan kiaknázó sorozathoz, ami véleményem szerint mindennek az alapja. Meglehet, nem igazán szerencsés összehasonlítani az előző kettővel, tudniillik a brit színész nem kevesebb, mint 70 epizódban (!) bújt a belga detektív bőrébe, kereken 25 éven át. Tapasztalatait, kedves emlékeit, élményeit egy memoárban is megörökítette, mely frappánsan a Poirot és én címet kapta - és amit, nem mellesleg, jó szívvel ajánlok minden érdeklődőnek! :)
Nem először vetem "papírra" az érzéseimet e szériával kapcsolatban, ami számtalan gyerekkori közös kikapcsolódást, meglepő pillanatokkal teli nyomozást, de mindenek előtt békebeli, boldog időket idéz fel bennem. Sokáig kizárólag Suchet miatt vágytam Londonba, hogy magam is láthassam a várost, ahol Poirot élt és tevékenykedett, hogy kicsit átérezhessem a filmek páratlan hangulatát, megmártózhassak a nosztalgia hívógató hullámaiban. 

Már a könyv elolvasásakor is teljesen lenyűgözött az a precizitás, ahogyan Suchet nekilátott a feladathoz. Heteken át tartó kutakodás után összeállított egy 93 pontból álló listát, melyet akár úgy is nevezhetnénk, mint Hercule karakterének esszenciáját - egyéniségének legjellemzőbb vonásait. Ezen jegyzeteket magával hordva, Agatha elképzeléseinek megfelelően, fáradhatatlan lelkesedéssel igyekezett filmről filmre életre kelteni korunk egyik legismertebb figuráját. És teljes meggyőződéssel állíthatom: a játéka úgy tökéletes, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Amint a kötet végén is fogalmaz: „hol végződik a színész, és hol kezdődik a szerep, amelyet megformál?” alighanem az egész munkásságára igaz. Mert ketten együtt, vagyis Poirot és ő, azaz David Suchet, egyek. Nem létezik egyik a másik nélkül. Talán nem is létezik még egy ilyen egyedülálló szerepformálás, mint amit Suchet véghez vitt. Túl azon, hogy egy rendkívül intelligens és művelt emberről van szó, Poirot alakjához is olyan szeretettel és gyöngédséggel nyúlt, ahogy kevesen tették volna. 

Innentől fogva felesleges bármilyen szócséplés: ha valaki csak egyetlen epizódot is megnéz, megbizonyosodhat róla, hogy Suchet nem pusztán magára öltötte ezt a szerepet, hanem testestől-lelkestől magába szívta, szó szerint eggyé vált vele.

Gyilkosság az Orient expresszen

(2017)

Három évvel ezelőtt hatalmas várakozás előzte meg a népszerű brit alkotó nagyszabású filmjét, ami már az előzetese alapján is abszolút formabontó adaptációnak tűnt. Noha  többeket irritál Kenneth Branagh játéka, nálam örök bérletet váltott magának Benedetto szerepével - Gilderoy Lockehartról nem is szólva. Épp ezért rendkívül izgatottan vártam az egyik kedvenc krimim leporolását, pláne, amikor kiderült, hogy maga a rendező fogja alakítani Poirot-t! 

Nos... Az egy dolog, hogy a bajusz önmagában elég lenne, hogy köznevetség tárgyává tegye a kis szürke agysejtekkel zsonglőrködő monsieur-t, de hogy még képes a mozgó vonaton a pálcájával hadonászni, és Marvel szereplőket megszégyenítő mozdulatokkal szuperhőssé avanzsálni - az már határozottan sokként ért... Emellett Ingrid Bergman szerepét teljesen kiírták a forgatókönyvből, és helyette beemeltek egy totálisan másik történetben megjelenő hölgyet, Pilar Estravadozt. Hahó, hát senki sem ismeri a Poirot karácsonyát? Oké, ha mindezeket betudjuk a rendezői szabadságnak, ám legyen, csakhogy az én régimódi lelkem viszonylag nehezen barátkozott meg ezzel az új kinézetű, minden elképzelésemet felülmúló nyomozóval. Ettől függetlenül azt gondolom, Kennethnek egyértelműen jár az elismerés, mert volt bátorsága szakítani az eddigi hagyományokkal, és sikeresen képekbe öntötte a saját elképzeléseit. Az egyedüli probléma, hogy ez túl extravagánssá sikeredett - hátha majd a Níluson játszódó nyomozás kicsit finomít rajta! 

A szereplőgárda között jó pár ismerős arcot láttam, és sokuk megjelenésének kifejezetten örültem is, úgyhogy ilyen szempontból olyan, mint egy mai sztárparádé. A zene ugyancsak kifejező, Patrick Doyle korrekt munkát végzett. A különféle kameraállások, a színek, a kosztümök és a hangulat csillagos ötös, a megvalósítást egy jószívű négyesre értékelem. Mindamellett feltétlenül bizalmat szavazok a következő ügynek is, amit egészen kreatívan lengettek be a film végén - várhatóan október elején fog a mozikba kerülni. 

(Képek forrása: Google)