A február nem kevésbé mostoha hónap, mint a november: kvázi a tél meghosszabbítása, egy csipetnyi tavasz-érzéssel. Nem nőtt annyira a szívemhez, de tény, hogy akadtak benne abszolút megőrzésre váró emlékek és pillanatok. Most már tűkön ülve várom a madárcsicsergős, virágba borulós időszakot, és a teraszon ücsörgős, békés reggeliket... 

Könyvek és olvasás 

Ahogy sejtettem, ezúttal nem került hozzám semmilyen új szerzemény, köszönhetően annak, hogy egyáltalán nem jártam könyvesbolt közelében. Így is kissé el vagyok maradva a tavalyi szerzeményeim olvasásával, úgyhogy cseppet sem bántam, hogy ez a hónap teljesen nullás maradt. :)

Ugyan szerettem volna tartani magam a havi 5 könyves tervezetemhez, ez most nem igazán jött össze. Viszont töretlenül haladok előre a VCS listámban, ahol nemrégiben kipipáltam a hetedik könyvemet is, úgyhogy reményeim szerint nyárig végzek is vele. :) Az első választottam a Piciny Csodák Pékségének folytatása volt, amiről hallottam hideget és meleget is, ám én csupán kikapcsolódásnak szántam, annak pedig maximálisan eleget tett. Sajnos az ezután sorra kerülő Ilyen a boldogságnak nem sikerült beváltania a hozzá fűzött reményeimet, holott minden esélye megvolt rá. A sok magasztaló értékelés után azt vártam, hogy nekem is emlékezetes olvasmányként marad meg, de teljes mértékben hidegen hagyott. Csekély oldalszáma ellenére is lassabban haladtam vele; valahogy untam a cselekményt, ráadásul a szereplőket is kissé távolinak éreztem. Ellenben remek utazást tehettem Argentínába, és egy kicsit belepillanthattam, hogyan is zajlik az élet Buenos Airesben télvíz idején. 

Végezetül egy antikvár szerzemény, a Rénszarvasok pásztora zárja a sort, ami szintén kicsit megosztó történet. Egyfelől szörnyű, hogy egy kislányt elszakítanak a családjától, és egy vadidegen közösségben kell feltalálnia magát, ugyanakkor kevésbé kötötte le a figyelmem az ilyen-olyan emberekről szóló leírás, mintsem a finn természet-, illetve az állatvilág. Csalódottan vettem tudomásul, hogy ez a kötet nem kifejezetten ezt hangsúlyozta, noha én ezt vártam volna tőle. Azért aggodalomra semmi ok, ismét egy új szemszöggel gazdagodtam, és érdekes volt elmerülni a lapp hiedelmek és szokások tengerébe - még ha csak egy kis időre is.

Filmek és sorozatok 

Szeretem a régimódi, kellemes hangulatot ébresztő romantikus filmeket, épp ezért régóta a várólistámra tettem a Harry és Sallyt, amit februárban sikeresen lehúzhattam róla. Épp azt az élményt nyújtotta, amire számítottam, az őszi színekben pompázó New Yorkról nem is beszélve! Hasonlóan pozitív filmnézésnek bizonyult egy tavalyi animációs film, a Jetikölyök, ami teljesen lenyűgözött a látványos helyszíneivel, és az imádni való főszereplőivel. Oké, nem tagadom, gyermeki lelkem odavan az efféle mesékért! :) A Mindenki szereti a bálnákat egy elképesztően izgalmas és szívszorító természetfilm, ami három fogságba esett bálnáról és az emberek összefogásáról szól. Az utolsó pillanatig izgultam, hogy sikeresen végződjön a projekt, ráadásul a végén kiderült, hogy ez tényleg, igazán megtörtént - ez pedig még különlegesebbé teszi a szememben. :) 

Ha már sorozatokról van szó, a szokásos felhozatal mellé csatlakozott két újonc: a Miracle Workers, illetve a Downton Abbey. Az előbbit a párommal nézem, és iszonyatosan jókat szórakozunk rajta, frenetikus humora van! Persze főleg azok fogják értékelni, akik vevők a fekete humorra, ugyanis főleg erre van kihegyezve a sztori. Steve Buscemi játssza Istent, míg Daniel Radcliffe (a.k.a Harry Potter) egy magába burkolózó, félénk és visszahúzódó csodatévőt. Egy nap egy segítőt osztanak be hozzá, Elisa-t, akinek feltett szándéka, hogy megmentse a Földet. 14 napjuk van rá, kérdés, hogy sikerrel járnak-e? Jó hír, hogy van már belőle második évad is (ami lassan véget ér, hüpp), ugyanazokkal a szereplőkkel, de totálisan más kontextusban. Nem is tudom eldönteni, melyik tetszik jobban. :) 

A Downton Abbey pedig egy olyan kosztümös angol sorozat, amit bárkinek jó szívvel ajánlok, ugyanis tökéletesen ötvözi mindazt, amit szeretek: romantikát, izgalmat, karakterfejlődést, csodaszép ruhákat, és meseszép vidéki helyszíneket. Gőzöm sincs, miért vártam vele ennyit, de örülök, hogy nem kellett tipródnom az epizódok között. Ui.: Ja, és a zenéje lúdbőröztető, már az intrótól ráz a hideg! 

Programok 

Két esemény emelkedik ki leginkább: a Linköping-be tett mini kiruccanásunk, illetve a Valentin napi Hagapark. 

Bár Linköpingben jártunk már egyszer három-négy éve látogatóban, egyáltalán nem emlékeztem rá. A párom munkaügyből kifolyólag utazott el, és ha már autóval ment, vele tartottam én is. :) A délután jelentős részét városnézéssel töltöttem; közösen bebarangoltuk az ingyenesen megtekinthető óvárosi részt, azután egyedül indultam útnak, hogy megnézzem a katedrálist, a bevásárlóutcát, a mini kastélyt, de kétség kívül a városi parkban éreztem a legjobban magam. Ugyan még távolról sincs tavasz errefelé, a természet már ébredezik, és ennek igazán ott éreztem egyértelmű jeleit. A fű zöldebbnek tűnt, ahogyan a trillázó kismadarak csapata is levett a lábamról - hála a több helyen kitett madáretetőnek, aminek köszönhetően boldogan feledkeztem bele a madárkavalkádba, és fotóztam őket roppant lelkesen. 

A Valentin napnak nem szoktunk különösebben nagy feneket keríteni, viszont az idén ellátogattunk a Stockholm külvárosában található Hagaparkba, ahol egy kisebb lepkeház is található. Bebizonyosodott számomra, hogy ha zárt helyen szabadon mozgó pillangók vesznek körül, kicsit kitör a frász, úgyhogy szívesebben nézegettem a halakat és a cápákat az óceánáriumi részlegen. Miután mindent alaposan körbejártunk, sétáltunk egyet a parkban is, ahol megnéztünk egy kisebb pavilont, és még fürdőző kacsákba is belebotlottunk, akik a tó partján tollászkodtak. A hűvös idő miatt azonban nem maradtunk túl sokáig a szabadban; arra még egy kicsit várnunk kell. :) 

A hónap végére engem is leterített a nátha, úgyhogy az egyedüli vigaszom a Downton Abbey maraton volt, ám szerencsére hamar rendbe jöttem, és izgatottan készülődtem a márciusi hazaútra. De arról majd a következő zárásban mesélek. :)

Az az igazság, hogy ragaszkodó típus vagyok. Ha valami bevált, ritkán érzem azt, hogy kísérletezni támad(na) kedvem, és ez valamennyire az olvasmánylistámra is igaz. Pedig amikor kicsit kilépek a komfortzónámból, többnyire azt tapasztalom, hogy "igen, ez jó, ez szuper érzés!" A legutóbbi ilyen pozitív élményem határozottan a skandináv irodalomhoz kötődik, aminél olyan remekül sült el a találkozás, hogy azóta is szívesen veszek a kezembe északi szerzőtől könyvet. De mi a helyzet a többiekkel, milyen nemzetektől olvasok még szívesen? Erről elmélkedtek a Témázós lányok, és bár picivel később csatlakozva, engem is gondolkodásra késztetett. :) 

Az a zord, messzi Észak...

Aki elsőként eszembe jut, az minden bizonnyal Katarina Mazetti, aki olasz csengésű neve ellenére echte svéd, méghozzá az egyik legmeghatározóbb számomra. Egy átlagosnak mondható, hétvégi könyvtárazás alkalmával figyeltem fel rá, és kölcsönöztem ki A pasi a szomszéd sír mellől c. kötetét, amit később szép sorban a többi regénye is követett. Teljesen odavoltam a pikírt, kimért humoráért, a mulatságos helyzeteiért, és az esetlen, hétköznapi szereplőiért. Azóta az összes könyve ott sorakozik a polcomon, és igen, határozottan érik már egy újraolvasás! Astrid Lindgren a svéd ifjúsági irodalom jelentős alakja, így nyilván engem sem került el. Sajnos nem sikerült annyira egymásra hangolódnunk, mivel Pippiből már jócskán kinőttem, de tervezem, hogy kísérletezem majd más művével, mert a stílusa egyébként tetszik. Vele ellentétben Selma Lagerlöf eredetileg földrajzkönyvnek íródott Nils Holgerssonja instant szerelem volt; az összes monda, állat- és eredettörténet óriási hatással volt rám, amit az első svédországi kiruccanásom még inkább felerősített. Ezen a vonalon maradva Tove Jansson-t kell megemlítenem, aki ugyan felnőttként talált rám, viszont így is sikerült meghódítania a szívemet a bűbájos meséivel, na meg a farokbojtos trolljaival! :) 

A skandináv krimik terén leginkább Camilla Läckberg és Kristina Ohlsson könyveibe botlottam az olvasmánylistámat böngészve. Előbbi sorozata főképp egy szigeten, Fjällbackán játszódik és többnyire ugyanazokat a szereplőket mozgatja, ami miatt egy fokkal szimpatikusabb bármelyik másik szerzőnél, mert kicsit "otthonos" érzéseket ébreszt bennem, míg Kristina már valamivel durvább, viszont társadalmilag igencsak megosztó témákat taglal a regényeiben. Stieg Larsson számomra az etalon, ha már krimiről beszélünk; egyelőre úgy érzem, senki sem léphet a nyomába. Jo Nesbø-vel mondhatni ígéretesen indult a kapcsolatunk, ám sokat elmond az a tény, hogy több, mint 5 éve nem olvastam tőle semmit, és gyanítom, ez egy darabig így is marad. Annyira nem az én világom, ilyen szempontból fogékonyabb vagyok a női írók műveire. 

Nagyon szerettem még az Engelsfors trilógiát, ami egy svéd szerzőpáros munkája, és cseppet sem habos-babos tündérmese, illetve kiemelkedő élmény marad mindörökre Ove, a házsártos öregúr története, ami nem mellesleg Fredrik Backman legismertebb irománya. Dán vonalon Iselin C. Hermann írásait szerettem, tőle a Dominót még dedikáltattam is, amikor a Könyvfesztiválon járt, valamint Andersen, akinek meséi egy életre belém ivódtak... Újabban pedig Meik Wiking életmódkönyveivel ismerkedtem meg, a legújabb kötetére már nagyon fenem a fogam! 

Az élet rózsaszínben

Valamennyire azt hiszem, kézenfekvő, hogy a francia szerzők irányába nagy rajongással fordulok, valahányszor új, ígéretesnek tűnő könyvre bukkanok. A kötelezők közül főleg Stendhal és Camus jut az eszembe; a Vörös és fekete nem adta könnyen magát, viszont mindenképp emlékezetes olvasmányként maradt meg bennem, ahogyan a Közöny (Az idegen) is. Utóbbit pár éve olvastam újra két egyetemi tanárom fordításában, és számtalan kérdést tisztázott bennem a regény kapcsán. 

Könnyedebb vizekre evezve Anna Gavalda tűnik ki, akitől minden kétséget kizáróan az Együtt lehetnénk tette rám a legnagyobb hatást. Camille és Franck kapcsolata, ahogy lépésről lépésre hántják le magukról a rétegeket, míg végül pőrén és kiszolgáltatottan képesek felvállalni önmagukat, egyszerre ríkatott meg és nyitotta fel a szemem - elsősorban önmagammal kapcsolatban. Azóta is keresem a szavakat, és picit félek is, hogy egy újraolvasás talán csorbítaná az élményt. Ehhez még gyűjtöm a bátorságot... Antoine Laurain bájos, lezser stílusú regényei épp olyan légiesek, mint egy harapásnyi macaron: tökéletes választás, ha az ember szeretne kikapcsolódni egy hosszú nap után! David Foenkinos-tól csupán a Nathalie második életét olvastam, de ez határozottan kellemes érzéseket keltett bennem, ráadásul az adaptációja ugyancsak remekül sikerült. 

Mediterrán boldogság

Bevallom, aránylag kevés olasz szerzőtől olvastam eddig, de ami késik, nem múlik! Az abszolút győztes feltehetően Alessandro Baricco, ez a selymesen lágy, költői stílussal megáldott úriember, tőle három kötetet is sorra kerítettem már, amiből a Novecento, illetve a Selyem bizonyult valóban figyelemre méltónak számomra. Cristina Caboni kiváló magyar fordítású, parfümökről szóló romantikus regénye nagy kedvencem lett pár éve; azóta tudomást szereztem, hogy egy másik kötete is napvilágot látott, amit majd könyvtárból tervezek kikölcsönözni. 

Paulo Coelhotól csak egy könyvet tudok felmutatni, de ez sem kifejezetten számottevő, úgy gondolom. Mindenesetre a brazil szerzők kapcsán van pótolnivalóm, ahogy spanyol nemzetiségű alkotó sem igen szerepel nálam. Viszont nemrégiben választottam ki a VCS listámról Eduardo Sacheritől az Ilyen a boldogságot, amihez nagy reményeket fűztem, ám a hatás elmaradt. Az argentin tollforgató történetében egy kislány és az apuka kapcsolatának átváltozása adja a cselekmény dinamikáját, engem valahogy mégsem ragadott annyira magával, mint vártam volna. Ellenben még sosem olvastam Buenos Airesben vagy a környékén játszódó könyvet, ami így egy mini városnézést is magában foglalt. 

Érzelmes germánok?

Ha a romantikára gondolunk, nem épp a németek jutnak az eszünkbe, holott Nicolas Barreau népes rajongótábora nem feltétlenül tudja, hogy a franciásnak tűnő alkotó neve mögött egy német írónő rejtőzik. Én magam imádom a könyveit, mivel egyszerre testesítik meg a francia romantikát, amit a szerző ügyesen ötvöz egy párizsi kiruccanás élményével. Az olvasó szinte maga is ott sétál a városban, megbújva, amolyan harmadik szereplőként, miközben páholyból figyeli az eseményeket. Ráadásul a Park Kiadó kötetei annyira igényesek és szépek, hogy már kézbe fogva is szívmelengető érzéssel töltenek el. Kerstin Gier időutazós ifjúsági sorozata teljesen az újdonság erejével hatott rám, amit a színes tipográfia és a meseszép küllem csak tovább növelt. Gwendolyn múltban játszódó kalandjai jó stílusban íródott, ideális kikapcsolódásul szolgálnak bárki számára, ezt bizton állíthatom! Nem maradhat ki a felsorolásból a már sokat emlegetett kedvencem, Peter Wohlleben sem, akinek nem lehetek elég hálás, hogy újult erővel tört fel bennem a természet-, illetve az élővilág iránti érdeklődés. 

Ha Hollandiára gondolunk, viszonylag kevés szerző ugrik be kapásból, ennek ellenére nálam kettő is szerepel. Az egyiküktől, Annie M. G. Schmidt-től, az idén olvastam ki egy tavaly levadászott könyvemet, a Macskák társaságát, ami igencsak kiváló felütésnek bizonyult, illetve itt van még Simone van der Vlugt, akinek Delfti kék c. műve teljesen meglepett, méghozzá pozitív értelemben. Nem csupán a németalföldi fajanszfestészetnek állított emléket, hanem egy mozgalmas, izgalmakban gazdag elbeszélést is rittyentett köré, ami miatt még az "említésre méltó" listámba is bekerült. 

Akik kimaradtak...

Az előbbi kategóriákba nem sorolható szerzők közül fontosnak tartottam kiemelni Lawrence Anthonyt, már csak a dél-afrikai mivolta (!) miatt is, David Michie-t, aki zimbabwei, végül, de nem utolsó sorban Kavagucsi Tosikadzut, aki jelenleg az egyedüli japán alkotóként lelhető fel a listámban. Az Elefántsuttogó íróját szintén számtalanszor emlegettem már korábbi posztokban, épp ezért nem szeretném önmagam ismételni. Pusztán annyit írok: olvassatok tőle, mert megéri! A Dalai Láma macskája az idei olvasottak közül az egyik legelgondolkodtatóbb darab, mindenképp tervezem a folytatását is. A Mielőtt a kávé kihűl pedig azon ritka esetek egyike, amikor úgy éreztem, hogy egy történet megszólít, és bármennyire is kívül esik a szokásos köreimen, tennem kell vele egy próbát. A 2019-es esztendő kedvenc olvasmánya lett, úgyhogy úgy érzem, időnként nem árt hallgatni arra a bizonyos belső hangra. Olykor egészen váratlan meglepetéseknek lehetünk szemtanúi. :) 

További tervben lévő olvasmányok:

• Christelle Dabos: A tél jegyesei (francia)
• Cristina Caboni: Titkos virágok kertje (olasz)
• David Michie: A dorombolás művészete (zimbabwei)
• Hilde Østby -Ylva Østby: Titokzatos memória (dán)
• Narine Abgarjan: Az égből hullott három alma (örmény)
• Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A sziget (izlandi)
• Sofia Lundberg: Az elveszett nevek füzete (svéd)

Megszoktam már, hogy az utóbbi években mindig az év első hónapjában köszönt be igazán a havas időszak, de az idén másképp alakultak a dolgok. Egy szem hópehely nem sok, annyi sem esett, cserébe hetekig elhúzódott a nyunyás, esős-ködös borzalom. Hát mit ne mondjak, nem villanyozott fel túlságosan; ennek köszönhetően amikor nagy ritkán kisütött a napocska, rögtön a szabadban találtuk magunkat, hogy kicsit feltöltekezzünk vele. 

Könyvek és olvasás 

Nem terveztem, hogy vásárolni fogok, mégis csurrant-cseppent valami: beszereztem az utolsó,  a polcomról is hiányzó Peter Wohlleben kötetet is, A fák titkos életét. Két dolog indokolta csupán: összegyűlt valamennyi törzsvásárlói pontom, plusz a húgom felajánlotta a maradék összeget az ajándékkártyáján, amit szintén beszámítottam a vásárláskor, így rendkívül baráti áron jutottam hozzá. Az egyedüli bánatom az, hogy a kiutazáskor meggyűrődött a borító egy picike része, mi több, be is szakadt, amit megpróbáltam egy kis cellux-szal orvosolni. Tudom, abszolút first world problem, de bízom benne, hogy átérzitek, mennyire csalódott voltam, amikor kipakoltam a szatyromat. Soha többet nem szuszakolom be a könyveimet ilyen szűk helyre, ez örök tanulság! 

Ha már a január ilyen kuckósra sikeredett, kihasználtam az időt, és rögtön három (!) VCS-s olvasmányt is sorra kerítettem. Összességében 5 könyvvel zártam a hónapot, ami tökéletesen illeszkedik az olvasási tervezetemhez, úgyhogy bizakodom, hogy az idén szép kerek számmal tetőzhetem be az évet. 

A Kirkét még 2019-ből hoztam át, szándékosan lassítva, ízlelgetve a szavakat. Komótosan, ráérősen olvastam, és hagytam, hogy Madeline Miller ismét elém varázsolja az ókori görög legendákat és istenségeket. Bár az én szívem egy picit az Akhilleusz dala felé húz, a Kirké sem marad el sokkal mögötte. Inkább elmélkedősebb, olykor filozofikus hangvételű történet, amiben nem a háborúra, hanem a belső harcokra tevődik a hangsúly. Érzékeny, alkalmanként húsbavágó elbeszélésekkel tarkított mű, ami remek megerősítése annak, hogy a varázslónő méltán érdemelt ki egy önálló kötetet. Ezután a Macskák társasága következett, ez a bűbájos, izgalmakban és hihetetlen kalandokban bővelkedő ifjúsági regény - remek stílusban elmesélve. Még tavaly szúrtam ki a Könyvfesztiválon az Animus akciós ládájában, és cseppet sem bántam meg, hogy lecsaptam rá! A Virágirodalom teljesen levett a lábamról a szépséges, 19. századi illusztrációival, de egyébként is meglehetősen széles merítést ad a különböző növényekről, melyeket a hozzájuk passzoló versrészletek, leírások tesznek még különlegesebbé. A Dalai Láma macskája jó pár éve várt a sorára, de úgy érzem, éppen a megfelelő pillanatban került a kezembe. Egy cicus szemén keresztül látjuk az Őszentsége rezidenciáján zajló eseményeket, melyeket DLM frappáns, mulatságos módon kommentál. Nem sokat tudtam ezidáig a buddhizmusról, de a rövidebb történeteken keresztül egy kicsit ebbe is beleláthattam, miközben megismerkedtem az alapvető tanításokkal. Azt hiszem, a folytatást is be fogom ütemezni valamikor! Végezetül a Muminbocs és az üstökös került sorra, ami átcsúszott február első napjára, de ide számítom. Ugyan tavaly már elolvastam Péteri Vanda fordításában, mégis Vukovári Panna változatával lett teljes a kör. Egy icipicit ez a verzió áll közelebb hozzám, mert megszoktam a magyarosított neveket, és a nyelvhasználat sincs ellenemre, amit többen kifogásolni szoktak. A cselekmény ismerős volt, úgyhogy ezúttal inkább az apróbb részletekre koncentráltam, és örömmel állapítottam meg magamban, hogy Muminvölgybe mindig jó érzés visszatérni! 

Filmek és sorozatok