Láthatatlanul a sötétben

Régi-régi adósságom róttam le most ezzel a látogatással, ugyanis egy ideje nagyon szerettem volna eljutni rá. Semmit nem tudtam róla azon kívül, hogy látássérült emberekről szól, az ő világukról. Amikor a mentorom megkérdezte, lenne-e kedvem elkísérni az ötödik osztályt, boldogan mondtam igent erre a kedves invitálásra. Alig vártam a pénteket, hogy végre a saját szememmel is láthassam, mitől is olyan nagyszerű ez a hely. 

Én nem tudtam, hogy látássérültek az idegenvezetők, mi több, így aktív résztvevői a kiállításnak. Fogalmam sem volt a forgatókönyvről, ezért minden a meglepetés erejével hatott. 8 fős csapatokra osztottuk a gyerkőcöket, én a harmadik csoporttal mentem be. Előtte a bejáratnál látható képernyőn figyeltem az interjúkat - már amennyire a gyerekfelügyelet ezt lehetővé tette -, de nem lettem sokkal okosabb. Amikor beléptünk a befogadó térbe, egy kedves fiatalember lépett oda hozzánk. Bemutatkozott, majd közölte, hogy először a Braille írással fogunk megismerkedni. Pár szóban mesélt az írás történetéről, utána következett a magyarázat. Szerintem iszonyú nehéz rajta kiigazodni, nekem nem is igazán sikerült rájönnöm a logikájára, de a gyerekek szinte azonnal belejöttek. A bónusz a saját, Braille írással elkészített névjegykártya volt. :) Ezt egy speciális írógéppel készítettük el, mindenki rettentően élvezte. :) Sajnos nem jutott mindenkiére idő, mert a beosztás eléggé szoros. Ideje volt elkezdeni a túrát!

Az ajtó bezárulása után rögtön hangos visítás tört ki: "milyen sötét van, nem látok senkit, jaj, kinek a kezét fogtam meg?". Képzelhetitek, mekkora kavarodás volt. :D Egy kedves, barátságos, meleg hangú vezető köszöntött bennünket, Elemér. Már a neve nagyon tetszett, hát még amikor kiderült, milyen fantasztikus ember és milyen jó humora van! Elemér mesélt egy pár szóban magáról, és elmondta, ő a többiekhez képest némi előnyre tett szert, hiszen látóként született, 53 évesen vakult meg. Egyik pillanatról a másikra kellett lezárnia az addigi életét - mérnökként dolgozott -, és beleszoknia az új helyzetbe. Pusztán a fényeket érzékeli, tapintással és bottal közlekedik a mindennapi életben. A túra során bejártunk egy lakást, megtapogattuk a csempéket, a kanapét, a tükröt; jártunk az utcán, ahol egy motort és egy autót kellett kikerülnünk, a piacon zöldségeket és gyümölcsöt "néztünk", majd a természetben egy kicsi fahídon haladtunk át, szép libasorban. 

Legtöbbször 4 gyerek lógott rajtam, ezáltal én is úgy közlekedtem, mint egy pingvin, pici, apró lépésekben, de így semmibe sem rúgtam bele, vagy nem is volt lehetőségem hasra esni. Egyébként is nagyon tudatosan építették fel ezt a bemutatóteret; semmilyen veszélyes eszköz sincs benne, teljesen biztonságos. Elemér eközben elmondta, hogy a látók és a látássérültek világa semmiben sem különbözik egymástól, hiszen ugyanabban a világban élünk. Pusztán csak másképp fogjuk fel az ingereket, másképp értelmezzük a rend fogalmát. Ő a megszokott ritmusban, a megszokott útvonalakon közlekedik. Sokszor illatok vagy éppen jellegzetes járdai hibák is segíthetik a tájékozódásban. Mesélt nekünk a fehér bot használatáról, miben segíti őt, hogyan képes ezáltal a metróval közlekedni. A boltban visszajáró vendég, mindenből a legfrissebb árut kapja. Szeretik Elemért - bár ezen egy cseppet sem csodálkozom - és elárulta, soha, még egyetlen alkalommal sem verték át, amikor fizetett. 

Az utolsó állomás egy láthatatlan büfé. Itt nem kötelező a fogyasztás, hiszen tapintással tudjuk csak megállapítani, milyen pénz van nálunk. A papírpénzt nem is igazán tudják megállapítani, a fém érméket viszont igen. Az egyik kislány, Fanni, megvendégelte az egész csapatot egy-egy zacskó ropival a saját zsebpénzéből. :) Nem véletlenül a szívem csücske ez az osztály! ♥

Elemér segítségével kicsit beleláthattam, milyen is egy látássérült élete, hogyan boldogul a mai világban. Többször is hivatkoztam Sheila Hocken könyére, az Emma meg én c. fantasztikus olvasmányra, ami az októberi kedvencem lett. Azt gondolom, a történet is mély hatást gyakorolt rám és hozzájárult az élményhez. Nekünk ez játék, szórakozás, de számukra a rideg valóság. Fájó ebbe belegondolni, mégis azt hiszem, ezen információk birtokában sokkal okosabb lettem és egy olyan tudást kaptam, aminek köszönhetően bátran lehetek segítségére bármelyik látássérült embertársamnak. Számomra magával ragadó élmény volt, amit Elemér tett igazán felejthetetlenné. Bebizonyította a gyerekeknek és nekem is, hogy attól, hogy valaki vak, még élhet teljes életet. Segítségre van ugyan szüksége, de ha nem korlátozzuk, ugyanolyan esélye van a boldogságra és az örömre, mint bárki másnak. 

Szívből ajánlom mindenkinek, rám óriási hatással volt!

Itt tudtok tájékozódni: http://www.lathatatlan.hu/