Pages

március 25, 2020

Mégis mit esznek rajta mások? • Témázás

Úgy vélem, mindannyiunk életében vannak és voltak olyan kötetek, amik egyesek szerint jók, sőt,  egyenesen kiválóak, míg mások inkább húzzák a szájukat azon morfondírozva, hogy mégis mit eszik rajta? Ízlések és pofonok különböznek: szokták is mondani, ami az élet minden területére igaz - jelen esetben az olvasásra is. Ennek apropóján összeszedtem néhány olyan könyvet, ami hol szabályosan felborzolta az idegeimet, hol heves szemforgatást váltott ki belőlem, de az egészen biztos, hogy soha többé nem tervezem őket a kezembe venni! Az e havi Témázós körünkben erről elmélkedünk a többiekkel. :) 


#1 Sarah Blakley-Cartwright: A lány és a farkas

Kezdjük egy viszonylag régebbi olvasásommal, ami még anno zsenge molyként került a látókörömbe. A Könyvmolyképzős időszakomban szinte mindent faltam tőlük, majdhogynem válogatás nélkül. Úgy emlékszem, a stílusa aránylag könnyen emészthető, cirka egy nap alatt kiolvasható, szóval abszolút nem egy megterhelő könyvről van szó. Ráadásul "retelling", azaz egy ismert történet újrameséléséről van szó, ami számomra mindig hívószó egy új regény kapcsán. Itt is valószínűleg ebbe a csapdába estem bele... Ugyanis a cselekmény egy zavaros, már-már horrorba csapó katyvasz, ami cseppet sem illik a Piroska és a farkas koncepciójába, sőt, inkább erőltettnek hat. Arról ne is beszéljünk, hogy a filmnek sikerült teljesen agyoncsapnia azt a kevéske izgalmat is, amit az írónő olyan ügyesen próbált felépíteni. 

Jelen pillanatban 72%-on áll a molyon, és számomra rejtély, hogy miért nem csökkent még 50 alá, ugyanis semmi, de semmi értéket nem tartalmaz. Soha többet...

#2 Simone Elkeles: Perfect Chemistry - Tökéletes kémia

Evezzünk tovább a KK feneketlen mélységeibe, méghozzá ezzel a gyöngyszemmel itt. Az azóta trilógiára duzzadt "csoda" per pillanat 91%-os értékeléssel hasít a YA könyvek között, ami részemről az épelméjűség megkérdőjelezésével vetekszik. Én megértem, teljes mértékben megértem, ha valaki imádja az ilyen rossz fiú - csini lány stílusú sztorikat, de ebből annyit láttunk már, hogy nincs annyi csillag az égen! Fájóan klisés az egész, nagyjából borítékolható a végkifejlet már a legelején (na nem mintha éppen ezért olvasnánk őket, hiszen nem), és engem folyamatosan a másik társára, a Gyönyörű sorscsapásra emlékeztet, annyi különbséggel, hogy itt belecsempésztek némi spanyol virtust is. Nagyjából ez az egy dolog menti meg a teljes pusztulástól, egyébként messzire kerüljétek el. 

Hála az égnek, amint megjött az eszem, túl is adtam rajta, de sajnálom a rá kiadott pénzemet, mert egyáltalán nem érte meg. Az egyetlen mentségem, hogy túlságosan zöldfülű voltam még - egy éppen kialakulóban lévő ízlésvilággal. 

#3 Lauren Graham: Gyorsan elhadarom

Rögtön egy vallomással kezdenék: igen, hajdanán én is néztem a Gilmore Girls-t, mi több, valamennyire szerettem is. Viszont valami átfordult bennem egy idő után, és a korábban kedvesnek, idillikusnak titulált sorozat egy csapásra semlegessé változott számomra. Mondjuk én a Friends-t is kifejezetten utálom - ilyen szempontból kissé csodabogár vagyok, mivel egyik mainstream sorozat sem a szívem csücske. 

Lauren, aki a főszereplő Lorelai Gilmore-t játssza a sorozatban, ebben a rövidke kötetben számol be a színészi tapasztalatairól, a forgatásokról, és úgy amblock egy reális képet fest magáról. Az a benyomásom, hogy ez a nő voltaképpen saját magát formázta meg, ettől vált annyira hitelessé az alakítása, azonban az írási készségei messze a vitatható kategóriába esnek. Az egész egy nyúlós rétestésztává alakult, ahol a csapongó stílus és az unalomba fulladó mesélések egyáltalán nem hoztak lázba, és a közel 250 oldalas történet egy véget nem érő Barátok Közt epizóddá fajult...

Sajnálom, mert bennem megvolt a jószándék; én igazán kész voltam arra, hogy új esélyt adjak neki és a sorozatnak is, de ez a beszámoló inkább csak eltántorított ettől... Azóta sem fogtam bele, és gyanítom, ez ennyiben is marad. 

#4 Grecsó Krisztián: Megyek utánad

Őszinte leszek: számomra az egész Grecsó "jelenség" egy kicsit érthetetlen, ugyanis nem vettem észre semmilyen különleges írói stílust, fogást, amivel kitűnne a többiek közül. Inkább borzasztóan jó a marketingje, és hát nyilván külsőre is egy megnyerő, szimpatikus fiatalember. Viszont ez az írása... Ez számomra maga volt a kénköves pokol. 

Eleve szenvedek azokkal a könyvekkel, melyekben nincs tagolás, csak egybefolyó szöveg, szinte nulla központozással. Nyilván ez is az írói stílus része, de legalább lenne benne bármilyen motívum vagy szám, ami egy kicsit megtörné! Egy részét kénytelen voltam átlapozni, annyira idegesítő volt Daru szenvedése, hogy már csak az utolsó lapokra tartogattam az energiámat. Kizárólag azért maradt meg a polcomon, mert a nagymamámtól kaptam ajándékba, és a megjelenési évében dedikáltattam is, máskülönben már valaki mást boldogítana.

Hozzáteszem, azóta sem vettem a kezembe tőle semmit, és bőven elképzelhető, hogy bennem volt a hiba. Éppen ezért a Verával tervezek javítani a megítélésén, ami többek szerint sokkal élvezhetőbb, gördülékenyebb stílusú mű. Meglátjuk, kinek lesz igaza! 

#5 Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs...

Backmannal roppant érdekes a kapcsolatunk: amikor először olvastam tőle, azonnal éreztem a bizsergést, hogy igen, nekünk még lesz dolgunk egymással! Ovéval abszolút lekenyerezett, mi több, egyenesen a kedvenceim között landolt az idős, mogorva öregúrról szóló története. Épp ezért magasra tette a lécet, így hasonló élményt vártam tőle a következő könyv olvasása alatt is, ami viszont jócskán elmaradt... 

A koravén kislány és a nagyszájú nagyi kettőse még el is menne, de ez a kibogozhatatlan hablaty, összevisszaság, amit a mesés szál hozott be magával, egyenesen kihozott a sodromból! Elképesztően idegesített, csak szüntelenül csóváltam a fejem, és próbáltam összetenni a kirakós darabkáit. A végére valamennyire összeállt a kép, ám az oda vezető út rendesen megizzasztott. Megküzdöttem vele, és bármennyire is rossz ezt leírnom: Backman határozottan veszített a népszerűségéből. Végig az motoszkált bennem, hogy Ove-n keresztül próbál feltörni a csúcsra, ám a főbb szálakat ugyanaz a csomagolás vette körül, mondhatni nüansznyi különbségekkel. 

Képtelen vagyok túltenni magam ezen a csalódáson, és keresem a szavakat, de még mindig nem múlt el a keserűség. Talán egyszer, ha úgy érzem, újra megpróbálkozom vele, addig pedig kivárok, hátha.


És ami még említést érdemel...

  • April Genevieve Tucholke: Wink, Poppy, Midnight - tipikusan a gyönyörű borító, kiábrándító tartalom iskolapéldája,
  • Becky Albertalli: Simon és a Homo sapiens-lobbi - amikor a film sokkal jobb, mint a belőle készült könyv,
  • R. M. Romero: Karolina és a krakkói babakészítő - patikamérlegen kimért hozzávalók súlytalan érzelmekkel, 
  • Graeme Simsion: A Rosie projekt - ígéretes alapötlet csapnivaló szereplőkkel karöltve, 
  • John Green: Csillagainkban a hiba - beteg kamaszok, életre szóló szerelem, filozofikusnak tűnő, hatásos szavak, avagy hogyan adjuk el magunkat üres, hiteltelen frázisokkal,
  • Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok - amikor egy folytatásban felborul az egyensúly, és nagyobb részt élvez a lábjegyzet, mintsem a tényleges cselekmény. 
Dóri · Anett · Mandi · Avilda · Héloise · PuPilla · Kritta

(Képek forrása: Pinterest)

14 megjegyzés:

  1. Úgy látom, Backman sokunknál ott szerepel :D Lauren Graham könyvére magam is kíváncsi vagyok, pont tanakodtam magamban, hogy kellene szerveznem egy "olvassunk memoárokat" hónapot :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát felemás a viszonyunk, mi tagadás. :D Pedig Ove után annyira belelkesültem, hogy de jó, találtam egy szuper kortárs svéd írót, erre meg fejbe kólint ezzel a zavaros mesével...

      Nyilván az én véleményem egy a sok közül, de ha te szeretted a sorozatot, na meg Lorelai karakterét is, lehet, hogy többet fog adni neked, mint anno nekem. Számomra nagy csalódás, pedig emlékszem, az elején még egészen bizakodó voltam.

      Törlés
    2. Hát tinikoromban odavoltunk barátnőimmel a sorozatért, de sokadjára újranézve már csak a 3. évad végéig bírom :D Onnantól kezdve egyre antipatikusabbá válnak a karakterek, főleg Roryé. Az újraélesztett négy részről meg ne is beszéljünk.. egyszer megnéztem, újra nem bírtam. De magát Lauren Grahamet csípem, a Parenthoodban is jó volt :) Úgyhogy elolvasom mindenképpen! :)

      Törlés
    3. Igen, tinikoromban nekem is jobban csúszott, utána már valahogy elillant a varázs... Az "újraélesztett" részeket már meg sem néztem, de hallomásból tudom, hogy a rajongók sem voltak elragadtatva tőle.

      Kíváncsi leszek, neked tetszeni fog-e! :)

      Törlés
  2. Az elején megijedtem picit, hogy nem is lesz egy könyv sem amit olvastam, vagy ismerek én is. GG-t néztem régen én is, de sose pistultam bele igazán, így Lauren Graham könyve sem vonzott annyira.
    Ó nahát, pont ezt a Grecsót láttam színpadon nemrég, és fantasztikus jó volt a feldolgozása - lehet hogy pont ez a fajta adaptálás tudta kijavítani azokat a hibákat, amik téged megakasztottak. :) A Verát én is szeretném olvasni.

    A nagymama... hát igen, az bizony egy kicsit nekem is kopp volt, és ugyanúgy a mesés marhaság idegesített benne.

    A mit esznek rajta mások könyveid közül a Rosie-projektnél és a Csillagainkban a hibánál állok a másik oldalon, én azokat kedveltem. :)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Óh, én ettől nem féltem volna. :) Tény, hogy viszonylag szélesebb merítést igyekeztem adni, olykor olyan könyvekről is, amik inkább bizonyos célkorosztály körében népszerűek, de azt hiszem, így is akadt néhány közös pont. :)

      Egyébként nekem kifejezetten nehéz volt igazán népszerű, agyonimádott könyveket találnom, mert a legtöbb esetben a saját fejem után megyek, és eleve kicsit fenntartásokkal kezelem a "New York Times bestseller" címkével virító borítókat...

      De jó, ezek szerint nálad sem igazán talált be a Gilmore Girls! Most egy picit megnyugodtam, hogy nem az én készülékemben van a hiba. :) Óh, azt a bejegyzésedet még el sem olvastam, de ezután mindenképp el fogom! Lehetséges, hogy színpadon jobban működik a történet, nekem írott formában annyira nem jött át a lényeg.

      Emlékszem, hogy ebben eléggé egyetértettünk, és hát neked a "Mi vagyunk a medvék" sem csúszott, úgyhogy semmin sem csodálkozom. Nekem eleve a hokis körítés sem tetszett, szóval nem hinném, hogy be tudna rántani magával. Ove-val valahogy jobban tudtam azonosulni, meg ott a mellékszereplők is olyan kedvesek és melegszívűek, mint pl. Parvaneh.

      :))

      Törlés
    2. Tényleg széles a merítés, tök jó poszt lett. :))
      Valamennyire én is a saját fejem után megyek egy ideje, de volt időszak, amikor sokat próbálkoztam a bestsellernek kikiáltott cuccokkal. Örülök, hogy ebből "kigyógyultam" nagyjából. :D

      A hokis körítés - egyáltalán minden versenysport vagy csapatsport körítés nekem már eleve nem-nem... Nagyon nem tudok azonosulni a sportolókkal, ez van. De a stílus, az egész környezet, semmi nem tudott berántani a Medvéknél.
      Amúgy szept jön új Backman és nem medvés :) Anxious People. Pont tegnap láttam.
      Parvaneh nagyon jó mellékszereplő volt igen, az ilyen emlékezetes mellékszereplők hiányoznak a nagymamából is, meg Britt-Marie mellől is (abból a kötetből is kevéske maradt meg bennem).

      Törlés
    3. Köszönöm szépen! :* Szerintem nem rossz, ha néha engedünk a kíváncsiságunknak, de az semmiképp sem jó, ha csak ilyen könyvekre korlátozódnak az olvasásaink. Így elveszne a váratlan meglepetések varázsa. :)

      Igen, ezzel én is hasonlóképp vagyok, valahogy a sport téma annyira nem mozgat meg. Hihi. :D Erről már korábban tudomást szereztem, amikor a Facebook egyszer feldobta Backman svéd oldalát. Már ott is promózta a könyvet, és a leírása alapján nem tűnt rossznak, de... nem tudom, még bizonytalan vagyok. Mindenesetre kár, hogy a mellékszereplőkre nem fordított akkora figyelmet a későbbi regényeiben. :(

      Törlés
  3. Úgy látom Ove a legjobb, nekem is az tetszett mondjuk a leginkább. Grecsó nekem a szívem csücske, a Vera kicsit más - érdemes lehet azzal még megpróbálkoznod.
    A Wink, Poppyt én is olvastam - a borító élénken él bennem, a sztoriból csak annyi hogy nyáron játszódik...
    Lauren memoárját szerettem, angolul olvastam el először - ez is sokat dobott az élményen :) De ehhez szeretni kell szerintem a karakterét, mert a könyve is olyan mint ő.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, Ove örök kedvenc marad! <3 A Verával mindenképp szeretnék megpróbálkozni, a Megyek utánad nem volt kifejezetten szerencsés választás. Meglátjuk, sikerül-e kiköszörülnie a csorbát. :)

      Na, kb. nekem is ennyi maradt meg a borítón kívül, meg hogy van benne két lány és egy fiú (?), de a többi már rég a homályba veszett... Látszik, mennyire megfogott. :D

      Igen, ezzel egyetértek. Bár őszintén szóval nekem Lorelai karakterével nem volt bajom, sokkal inkább a beszámoló stílusával; valahogy szétfolyt, állandóan csapongott, és nem volt egy fő vezérszál, ami összefogta volna a sok kis apró részletet.

      Törlés
  4. Ó, A Perfect Chemistry nekem is hasonló élmény volt :D viccesek voltak az indokolatlan spanyol betétek is benne szerintem. :D
    A Rosie projekttel kapcsolatban is hasonlóan vagyunk, nekem az egy teljesen felejthető romantikus történet lett a végére, ami amúgy érdekesen indult emlékeim szerint, de aztán a közepétől elvesztettem az érdeklődésemet teljesen. :/
    A Wink, Poppy, Midnight-ot nagggyon örülök, hogy nem olvastam végül, pedig a csodás borító és a beharangozások miatt rezgett a léc anno :D

    Oh, és nekem le is maradt a listámról a Leányrablás Budapesten, pedig hát...! (ez most a Rudnay-ról jutott eszembe) Nekem az első résznél is rezgett a léc a lábjegyzeteket tekintve, illetve kicsit művinek is hatott az egész. :/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nahát, ezek szerint te is olvastad! :D Szerintem kb. az az egyetlen dolog, ami kicsit kiemelte, egyébként abszolút felejthető kategória.

      Pontosan ezt éreztem én is! Az elején nagyon jól, lendületesen indult, aztán a közepe táján elvesztettem az érdeklődésem, és a végére totálisan megutáltam szegény Dont. Úgyhogy a folytatással már nem is próbálkoztam. :)

      Hát, sajnos a borító sokkal hívógatóbbra sikerült, mint a beltartalom - nem veszítettél vele sokat, hidd el. :)

      Érdekes, én még a Leányrablást kimondottan élveztem is, ám az utána következő részeknél már csak azt éreztem, hogy szükségtelenül hosszúak, és érdemben semmit sem haladtunk a nyomozással. Mili és Richárd évődése is teljesen hidegen hagyott, mondhatni végigszenvedtem az utolsó előtti részt. Most feltettem a VCS listámra a negyediket, de hát... nem tudom, rászánom-e magam végül. :(

      Törlés
  5. Tényleg, a Tökéletes kémia, azt én is olvastam és én is eladtam. :D Néha rácsodálkozok én is, miket el nem olvastam. :)
    Végre valaki, aki nem rajong a Friends-ért, pacsi! Nem azt mondom, elnézegetem, de valahogy engem sem tudott beszippantani, és néha már én érzem magam kellemetlenül, hogy nem rajongok érte.
    A Leányrablásnál az első kötetet még szerettem, de a második kötetbe beletört a bicskám, és nem is folytattam tovább a sorozatot. Ezek szerint közel sem vagyok egyedül ezzel.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, te jó ég, rengeteg ilyen "ciki" könyvem van még! :D A Tökéletes kémia még csak nem is a legrosszabb közülük, de hát nem a minőségi irodalom csúcsa, valljuk be. :)

      Pacsi! Én úgy emlékszem, nagyjából egy évadot láttam belőle még nagyon régen, de annyira nem nőtt a szívemhez. Kicsit erőltettnek is érzem, de abszolút elfogadom, ha valakinek ez a kedvence. Emiatt senkire sem fogok megorrolni. :)
      A Leányrablásnál az első kötetet én is jobban élveztem, a második-harmadik már tömény szenvedés volt. A kiegészítő kötetek könnyebben csúsztak, de nem igazán fűt a vágy, hogy folytassam... Nem is értem, miért. :)

      Törlés