Pages

január 16, 2019

Könyvek, amik hatással voltak az életemre

Az utóbbi időben egyfajta változást észleltem az olvasási szokásaimban: tudatosan keresem azokat a könyveket, amik valamilyen pluszt adnak hozzám. Megmozgatják a fantáziám, változásra késztetnek,  inspirálnak, vagy épp elgondolkodtatnak. Jó érzés úgy becsukni egy könyvet, hogy tudom, van egy konkrét gondolat, amit magammal vihetek, amit beleépíthetek az életembe. Sokszor észre sem vesszük, csapjuk is fel a következő kötetet, holott egy-egy élmény feldolgozása olykor érzelmileg is megterhelő feladat, és időnként még a mindennapos teendőinkre is kihathat. A könyvek bizony formálnak bennünket, hatással vannak ránk. És valljuk be, talán ez a legcsodásabb dolog, amit az olvasás adhat! 


#1. Lawrence Anthony - Graham Spence: Babilon bárkája

Ez egy abszolút friss olvasási élmény, a napokban fejeztem be, és mondhatom: Lawrence Anthony ismét hihetetlen hatást gyakorolt rám! Már az Elefántsuttogónál is éreztem, hogy egy különleges kötetet tarthatok a kezemben, de ez az érzés csak mélyült a Babilon bárkája kapcsán. Különösen az utolsó fejezetnél gondolkodtam el, hogy milyen alapérvényű igazságokat is fogalmazott meg Anthony. Tökéletesen egyetértek vele, az ember sosem állhat a természet csúcsára, bármennyire is szeretné. A hatalomnak, a pusztításnak a jövő generációja fogja meginni a levét, azok a gyerekek, akik még csak totyogók. Mint például az unokaöcsém. Mégis milyen világ vár rájuk, ha most nem kezdünk el cselekedni? Nem véletlenül kezdtem el én is környezettudatosabb életet élni, és próbálok másokat is erre sarkallni. Ha családanya leszek, a gyerekeimet is ilyen szellemben szeretném nevelni, hogy tiszteljék maguk körül a környezetet, mert az ember és természet kvázi egyek: egyik sem létezhet a másik nélkül. 

#2. Charles Dickens: Karácsonyi ének

Tudom, Dickens műve már a kedvences listában is szerepelt az évértékelőben, de nem véletlenül kapott újra helyet ebben a posztban. Egy olyan könyvről beszélünk, melynek alapját számtalan formában feldolgozták, mindenki ismeri, még akkor is, ha az eredeti művet történetesen nem olvasta. A szeretet, a jóakarat, és az önzetlenség érzése fonja körbe ezt az éneket, melyet karácsonytól függetlenül is sorra lehet keríteni, sőt, melegen ajánlom. Anyával volt nemrégiben egy érdekes telefonbeszélgetésem, amiben azt mesélte, hogy mennyire igaz, hogy azt kapod vissza, amit adsz magadból. Ha kedvesen rámosolyogsz egy bosszús eladóra a boltban, ha türelmesen várod a sorod, vagy épp előreengedsz valakit, akinél csupán egy doboz tej van, máris szebbé varázsolhatod valaki napját.

Sosem felejtem el, amikor Párizsban utaztunk az RER gyorsvonaton, és észrevettem a szemem sarkából, hogy egy fiatal lány sír. Csak csorgott a könnye végeláthatatlanul, én meg az alkalmas pillanatra vártam, hogy a kezébe csúsztassak egy zsebkendőt. Végül a leszállás előtt nyomtam a kezébe, rámosolyogva, hogy minden rendben lesz, ő pedig hálásan pillantva suttogott vissza egy köszönömöt. Egy csekély dologról beszélünk, mégis, ha végigtekintek az életemen, tele vagyok ilyen apró gesztusokkal, amiket valamilyen úton visszakaptam - a kedvességemnek hála. 

#3. Kathryn Stockett: A Segítség 

Szintén egy tavalyi kedvenc, ami egyszerre döbbentett meg, taglózott le, és facsarta össze a szívem. Olyan elementáris érzéseket gyakorolt rám, amire csak az igazán jó könyvek képesek. Dühös voltam, hogy milyen megalázó életet éltek ezek az asszonyok, csupán azért, mert sötét bőrűnek születtek. Külön mellékhelyiség építését szorgalmazták a pökhendi arisztokraták, mivel akkoriban az a hír járta, hogy a színes bőrűek veszélyes kórságokat terjeszthetnek. Micsoda elképesztő hülyeség! A svédországi költözésemben talán az az egyik óriási adomány az élettől, hogy úgy látom a világot, amilyen valójában: színesnek, kaotikusnak, szerteágazónak, különlegesnek. Annyiféle emberrel találkozom nap mint nap, és őszintén megvallom: soha, egyetlenegyszer sem éreztem magam veszélyben. 

Kapcsolódik ehhez egy családi történetem is: amikor januárban otthon voltam, átmentem a nagyszüleimhez ebédre. A 81 éves nagyapám főzött, rizottót, ami isteni volt. :) A nagypapámnak egy külön blogbejegyzést is szentelhetnék, annyira fantasztikus ember, aki egyben az egyik legfontosabb példaképem is. Szóval, talán már említettem, hogy a nagyszüleim a '80-as évek derekán egy teljes évet töltöttek Tanzániában, ahol rengeteg tapasztalat érte őket az ott élő emberekkel kapcsolatban. A nagypapám műszakvezető mérnökként dolgozott egy ottani üveggyár építésekor, és amikor tudomására jutott, hogy a buszban még rengeteg hely áll rendelkezésre, szólt az afrikai kollégáinak, hogy csatlakozzanak ők is. Mondanom sem kell, erre a honfitársainak jó része egy emberként hördült fel, és volt, aki bizony megtagadta a buszos utazást. De a nagypapám váltig tartotta magát az ígéretéhez, amivel számtalan kollégája életét könnyítette meg. Ezek a munkások ugyanis gyalog, vagy biciklivel tették meg az utat az épülő gyárig a rekkenő, 45 fokos hőségben. Hálájuk jeléül maximálisan tisztelték a papám szavát, azonnal ugrottak, hogy segítsenek neki. Ebből is látszik, hogy mind ugyanolyan emberek vagyunk, a bőrszín csupán egy aprócska tényező, ami egyáltalán nem mérvadó a személyiségre nézve. 

#4 Anna Gavalda: Együtt lehetnénk 

Az első találkozásom volt Gavaldával, amire csak azt tudom mondani: meghatározó. Azóta majdnem a teljes életművét kiolvastam, de változatlanul az Együtt lehetnénk a legkedvesebb kötetem tőle. A hétköznapi boldogság, az apró tettek, a másik megsegítésének könyve ez, ami az életfilozófiámat is tökéletesen tükrözi. Hogyan talál egymásra két eleveszett lélek, hogyan találják meg az életük értelmét, és vállalják fel az igazi valójukat pőrén, maszk nélkül. Talán ez utóbbi a legnehezebb feladat: lehántani lelkünk rétegeit, és megmutatni a legmélyét annak, akit szeretünk és akiben bízunk. Ilyen párt találni mondhatni felér a lehetetlen érzésével, és hihetetlenül szerencsésnek érzem magam, hogy a párom pontosan ilyen ember. Úgy ismer, mint senki más, ahogy még a tulajdon szüleim sem. Úgy beszélhetek neki a problémáimról, ahogy senki másnak. A legjobb barátom és a legfőbb bizalmasom ő, és pontosan tudja, mikor vagyok szomorú, mivel vidíthat fel ilyenkor. Olyan ő nekem, mint Camille-nak Franck

#5 Fredrik Backman: Az ember, akit Ovénak hívnak 

Ovéról már többször is írtam, és úgy hiszem, Backman képtelen túlszárnyalni a házsártos, mogorva szomszédról szóló könyvét. Valamiképpen folyton ugyanerre a sémára próbálja felfűzni a könyveit, de ami egyszer bejött, nem biztos, hogy másodszorra is működni fog. Ove olyan karakter, aki kezdetben csak ellenszenvet, kétkedést vált ki belőlünk, ám ahogy fokozatosan ismerjük meg az életét, úgy válik egyre esendőbbé, emberibbé a szemünkben. Ez az átalakulás szembeötlő, olvasás közben szinte látjuk magunk előtt, ahogy megmutatkozik az igazi valója, az, amelyik feltétel nélkül, szíve minden szeretetével rajongott az igaz szerelméért, Sonjáért. Lélekmelengető, szívfacsaró, megindító út ez, amit Ovéval bejárunk, és az egyik olyan kötet, ami igazán könnyeket csalt a szemembe. 

▿▿▿

Első körben ők jutottak most az eszembe. Írhattam volna többet is, de talán jelen pillanatban ezek a könyvek tűnnek a legmeghatározóbbnak. Elképzelhetőnek tartom, hogy később csatlakoznak hozzájuk más élmények is, sőt, szeretném, ha így lenne. Amint összegyűlik egy újabb csokorra való történet, feltétlenül folytatni szeretném és fogom is ezt a posztot. :) 

(Képek forrása: Pinterest) 

2 megjegyzés:

  1. Papádról én is szívesen olvasnék külön posztot, nagyon érdekes élete lehetett!!
    Ezek az apró kedves gesztusok tényleg olyan jók tudnak lenni, adni és kapni is :)
    A listádról több könyvet olvastam és tényleg olyan jó rátalálni hasonló értékes olvasmányélményre!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mindenképpen tervezek a nagyapámról írni, megérdemli, hogy mások is megismerhessék. :) Igen, én is így gondolom! :)

      Törlés