Tudom, már lassan az áprilisnak is vége, de nem akartam elkapkodni a választást, már ami a kedvenc havi olvasmányomat illeti. Két könyv is befutónak tűnt a címre, de végül Az állatok érzelmi életének szavaztam meg, több okból is. 

• Hatalmas állatbarát vagyok. Amióta az eszemet tudom ez mindig is így volt, és gyanítom, így is marad. Ráadásul gyerekkoromban rengeteg állatos enciklopédiám volt, ahol a fókákról szóló fejezetekre különösen nagy hangsúlyt fektettem, úgyhogy egy időben nagyon kiműveltem magam a témából. 
• Volt egy félév biológiából, még a gimiben, amikor az állatok viselkedésével, azaz az etológiával foglalkoztunk. Nem minden részét élveztem a biológiának, de ezt határozottan. A kedvenc témám volt, és gyakran azon kaptam magam, hogy alig várom a következő órát, amikor újabb érdekes kísérletekkel, kutatási tapasztalatokkal ismerkedhetek meg. 
• A fülszövege alapján ez a könyv ötvözte a két, engem érdeklő témát: állatok és viselkedésük, mi több, érzelmi szempontból való vizsgálatok, úgyhogy kilóra megvettek vele. 

Peter Wohlleben már a korábbi, fákról szóló írásával elbűvölte az embereket (ami nálam még várat magára, de ezek után nem kérdés, hogy sorra fog kerülni), így ezúttal az állatokhoz fűződő személyes tapasztalataival és más, ismertebb kutatások eredményeivel próbálta meg fellebbenteni a fátylat erről a titokzatos világról. Nem állítom, hogy ez a könyv minden kérdésre választ fog adni, és nem is az a célja, hogy megváltsa a világot, ellenben sok olyan témát vesz górcső alá, amiről nem is sejtenénk, hogy az állatvilágban is jelen van.

Sosem fogom elfelejteni azt a videót, ami azokról a megszelídített, később vadonba visszaszoktatott nagymacskákról szólt, akik szeretetteljesen ölelték meg egykori gazdájukat és barátjukat. Ahogy az oroszlánok, tigrisek két mancsukkal meglapogatták az emberek vállát, és ide-oda dörgölőztek, mindig könnyeket csal a szemembe. Vagy amikor a csodálatos Jane Goodallt megöleli egy csimpánz hálája jeléül... Nem véletlenül gondolom, hogy több ilyen emberre lenne szükség a világban, akik így viszonyulnak az állatokhoz. Gyakran csak ösztönökkel magyarázzuk, ha egy állat ezt vagy azt tesz, de bizonyos helyzetekben a dolog messze izgalmasabbnak tűnik, mint puszta inger. Ők is képesek ugyanolyan, vagy legalábbis hasonló mértékű érzelmekre, mint mi. Ahogy egy anyacica védelmezi a kölykeit, vagy egy őzsuta elbújtatja a gidáját veszély esetén, és amikor megbizonyosodik arról, hogy minden rendben, visszatér hozzá. Az anyai szeretet számtalan formájáról megbizonyosodhatunk, de ugyanígy a szeretet, a bizalom, az összetartás, és a fájdalom is megjelenik. 

A német erdész ezekre a kérdésekre keresi a választ, amit személyes történeteivel tesz még gazdagabbá, még lebilincselővé. Sokszor csupán spekulációkra épít, más kutatásokat hív segítségül, mégis olyan sokszor kirajzolódik egy-egy leírás kapcsán, hogy milyen lenyűgöző is ez a világ, hogy az ember legszívesebben maga is az erdőbe költözne, hogy megfigyelje ezeket a csodákat. Nem könnyű olvasmány, egyszerre kicsit koncentráltnak tűnhet a tartalom, úgyhogy talán érdemesebb rövidebb részekre tagolni. Mindenesetre óriási élmény mindezekről olvasni, és roppant kíváncsi vagyok a fákról szóló könyvére is!